Nem tisztünk, hogy ezen a helyen Márton László szerteágazó irodalmi munkásságát taglaljuk, ám jelentősége miatt pár szót azért ejtsünk róla: világirodalmi remekek elismert fordítója, hogy csak J. W. Goethe nagy Faust-tragédiáját vagy a hatalmas középkori Nibelung-ének új magyar fordítását emeljük ki, mely utóbbiért Artisjus Irodalmi Nagydíjat kapott. Drámírói munkássága is jelentős, regényíróként és novellaíróként is termékeny, és ebbéli munkásságát is díjakkal ismerték el; a teljesség igénye nélkül csak párat említsünk: József Attila-díj, Mészöly Miklós-díj, Márai Sándor-díj, Baumgarten-díj stb. A Tovább is van írása idején pedig Térey János-ösztöndíjban részesült.

Márton legelső műve is éppen egy novelláskötet volt, a Nagy-budapesti Rém-üldözés (1984).

Jelen kötete, a Tovább is van tizenkét elbeszélést, illetve novellát tartalmaz, mely sokszínűségében is egyöntetű. Úgy tűnik e két kisepikai műfaji fogalmat szinonimaként használja a kötet, és tény, hogy mostanában műfaji határaik gyakran egybemosódnak. A címoldalon ez a meghatározás szerepel: elbeszélések, az első fül viszont Márton novelláit emlegeti. Ezért tegyünk mi is így, és e két szót szinonimaként fogjuk használni jelen recenziónkban.
A kötetben – melynek borítóját Roskó Gábor illusztrációjának felhasználásával Hrapka Tibor tervezte – az olvasó inverz csillagtúraként a múltban kirándul, s onnan jut vissza-vissza néha a jelenbe, hogy azután ismét a múltba érkezzen.

Az első novella, a Rudi, a nyolcvanas évek szűk levegőjét idézi, ahol a művek még betűkaros írógépen íródtak, s ahol hősünk, a fiatal szerkesztőgyakornok éppen súlyos leckéket kap a belterjes magyar irodalmi élet bugyrainak rögvalóságáról, a korábbi irodalmi nagyságok megítéléséről és a kortárs alkotók besorolásáról. Aki ezt a világot valamelyest is ismeri, rögtön ráismer egy-egy ecsetvonással jellemzett alakjára. Kacajunk mégis kissé keserű, nem irigyeljük a fiatal szerkesztőgyakornokot, akinek ebben a közegben kell majd dolgozni, megmutatni magát.

A második, a harmadik és a negyedik novella, az Olvadás, a Billegés és a Füst az ötvenes évek még szűkebb, szinte fojtogató levegőjébe repíti az olvasót. Az elképesztő történelmi tudással megírt, hasonló kaptafára készített három novellában az 56-os események és az utána következő időszak rajzolódik ki három metaforában, melyet a konkrét és az elvont közti játékkal kell értelmeznünk: a budapesti utcán megolvadt tankokról és a politikai olvadásról egyaránt alkotott képpel. A billegés is hasonló módon értelmezhető, “ 1956 késő őszén Magyarország megbillent.” Ezt a billegést viszi végig a novella; a groteszk és az abszurd két olyan kategória, mely ezen írásokra jellemző, noha egyik sem vegytiszta formában van jelen. Nyikoluska (Nyikita Szergejevics Hruscsov) jobblábas cipőjével püföli az asztalt, mikor megtudja, hogy a dicsőséges szovjet hadsereg nem tudja megoldani a katonai járművek légi úton történő átszállítását magyar területre: „Ki adott rá engedélyt, hogy a Magyar Köztársaság húsz-harminc méterrel feljebb emelkedjen korábbi szintjéhez képest?”

Az ÁVH-s tisztek közelmúlt-lebirkózó programsorozatot tartanak, melyeket Szepesi György – kinek magának is van mit lebirkóznia – vezeti. Az elbeszélő én ki-kiszól az olvasóknak: “Azt kívánja a forradalmi billegés iránt érdeklődő olvasó, hogy mégis létezzem? Önökön múlik. Mindig az Olvasó dönt. Rendben van, létezni fogok.”
Mindszenthy, Kéthly Anna, Fekete János, Schlachta Margit, Hamvas Béla, Váci Mihály, Csoóri Sándor, a kor fontos politikusai és irodalmárjai a maguk jellegzetes módján reagálnak a “ billegés” jelenségére, sőt a szerző még gróf Teleki Pál egykori miniszterelnököt is feléleszti halottaiból egy röpke reagálásnyi időre.

Gáspár Sándor, A Magyar Szakszervezetek Országos Főtitkárának szavai hirtelen jelen idejű érvénnyel telnek meg: „Jönnek a gazdagok, és elrabolják tőlünk a Balaton-parti szakszervezeti üdülőket…”

Ezzel át is csúszunk a közelmúltba és a jelenbe: „Azóta – mindnyájan tudjuk, akik itt élünk – Magyarország időnként megbillen. Évente általában kétszer, némelykor háromszor kerül sor billegésre… „
A szerző az írások végén egy-egy erőteljes, tömör mondattal beazonosítja, életének mely állomásai esnek az adott időszakokra.

A Füst hasonló felépítésű novella, “1956 őszén füst lepte el Magyarországot”- ezt képet viszi ad absurdum a szerző: “Mire megtanultam járni, és beszélni, vagyis elkezdtem ismerkedni a környezettel, a lakosság már annyira megszokta a forradalom győzelmét és a vele járó sűrű füstöt, hogy jóformán észre sem vette.”

Márton szóleleményei tán itt mutatkoznak meg a legerősebben: a füst végigvonul Füst Milántól kezdve a füstelszívó gépeken és füstfátylakon át egészen a füstifecskésfali Micsurin téeszig, és az ütős végső mondatig “ Ebben az államilag engedélyezett vagy legalább is megtűrt hiábavaló füstölgésben telt el az egész életem.”

Nekem mégis a Csoda című novella tetszik a legjobban, ahol az író nem a már kissé kitaposott örkényi ösvényen halad; hanem új irányt vesz: remek karakterábrázolása így jobban megmutatkozhat, például Boldi, a különc zseni, megformálásában. A csoda fogalmának költői megfogalmazását adja lezárásként: Boldinak nincs otthon semmi egyebe, amit ajándékba adhatna, csak egyetlen szem kockacukor, ennek lapjaira írja fel aléfes betűkkel ajándékként “Egy csoda volt”, – s bár a kockacukor az esőben elázik, szétfolyik, s csak pár ragacsos szemcse marad belőle, mégis az a megfoghatatlan egész, amit képvisel, maga a CSODA.

A Szülés című elbeszélés kereteként egy fiatal férj napját kísérjük végig, amíg arra vár, hogy felesége megszüljön a Tétényi úti kórházban; időbeli bakugrások során a gyerekekhez való viszonyának változását, kapcsolatát, házasságának kezdetét is megismerjük. A nyolcvanas évek első felének kötelező kellékei, a levehetős ajtójú turmixgép, a Skála kópé, a Dacia 1310-es autó, továbbá a korszak jellegzetes alakja, TGM, aki itt Gáspár Menyhért Boldizsár néven jelenik meg, pontosan jelölik ki az időt és a teret.

A Fogda című elbeszélés – mely a legterjedelmesebb a kötetben – 1978-ban játszódik, a kötelező katonasági lét megpróbáltatásairól és annak túlélési taktikáiról szól a felszínen. Aki első kézből ismeri ezt a világot, annak azért, aki már talán hírből sem, annak pedig azért ajánlatos elolvasni. A németszakos bölcsésztanonc egyes szám első személyben mesél, azaz perszonális narrációról beszélhetünk. A novellában megjelenő mai magyar katonai szleng (szociolektus) szavai és kifejezései, mint pl. az ales, a stoki, a gyalásó, az üti, a kopasz rigó stb. gyakran fordulnak elő olyan erősen színezett katonatörténetekben is, amit idősebb családtagjaink szoktak elmesélni, általában több korsó sör vagy stampedli pálinka elfogyasztása után, különösen, ha ámuló fiatal lányok is vannak a társaságban. Ezekben a történetekben az elbeszélő mindig hősként kerül ki a megpróbáltatásokból. Jelen írásban természetesen sokkal izgalmasabb történetvezetéssel, miliő- és karakterábrázolással találkozunk. Az egyik fő csavar az, hogy Goethe Az ifjú Werther szenvedései című művét – melyet elbeszélő bölcsészünk éppen itt olvas először eredetiben, ráadásul gót betűkkel nyomva –, a többiek kedvéért teljesen átalakítja a helyzetekhez illően a bajtársak szórakoztatására vagy éppen vigasztalására. Teszi ezt oly sok csavarintással, hogy már szinte mi sem tudjuk, mi a való, s mi a kitaláció, hogy most a fikciós valóságnak vagy a fikciós fikciónak melyik szeletét érzékeljük.

Az Olvasópróba című elbeszélésnek már egy idősödő színházi Szerző a főszereplője, és érdekes módon, távolságtartással, egyes szám harmadik személyben, azaz imperszonális narrációval szól róla. Az írás a magyar színházi élet szűk keresztmetszetét adja, a kulisszák mögötti érdekek, érdekellentétetek, kicsinyes mozgatórugók felvillantásával. Igaz ez még csak az utolsó előtti mű, mégis mondhatjuk, „Hohó, itt keretes szerkezet van!”, hiszen az első novella zöldfülű szerkesztőgyakornoka és a kissé megfáradt, már mindent látott és tapasztalt Szerző egymásra rímelve zár be egy ívet a kötetben. (Érdekes volna egy karinthys találkozásuk a Találkozás egy fiatalemberrel mintájára, bár sejteni véljük, mi volna ennek a végkicsengése.)

A legutolsó, lezáró elbeszélés, a Huwawa rémuralma, igazi gyöngyszem, talán itt érzékelhető leginkább Márton sajátos humora. Végig kuncogtam, olykor hahotáztam is, holott sem a történet, sem a mondanivaló nem vicces, sőt. A rémuralom (a cukrozott rémuralom, a tejszínhabos, a vérontásmentes rémuralom, 1975-öt írunk) természetrajza egy kezdő író elbeszélésének címében megragadva, és egy szerelmi háromszöggel kijelölve. A címben szereplő Huwawa (vagy Humbaba, attól függően, hogy az újasszír vagy az óbabiloni változatot használjuk) a Gilgames-eposz egyik epizódjában felbukkanó szörnyeteg neve.

Az elbeszélő és Gábor nevű gimnazista padtársa közti párbeszéd a szabadságról úgy repül filozófiai magasságokba, hogy közben mindvégig életszerű marad.
Ha van olyan olvasó, aki Márton Lászlónak még egyetlen művét sem olvasta volna, akkor azt ajánljuk, kezdje ezzel a kötettel.

A szerzőnek pedig üzenjük, hogy ha tovább is van, feltétlenül mondja még!