Brueghel: Gyermekjátékok

Vajon síkra száll-e a célért az iparművész szakma apraja-nagyja, s hol van a csatamező, ahol a harcot meg kell vívni?

A bemutató egy tavaly kiírt és lebonyolított pályázatról ad számot a nyilvánosság előtt – a decemberi, Iparművészeti Múzeumban tartott szemlét követően – Kecskeméten, az ország egyetlen játékmúzeumában, a Szórakaténuszban. Logikusnak tetsző autentikus helyszín, hiszen itt tényleg minden a gyerekekről szól. Ám a kiállítás első pillantásra nem tűnik elsöprő erejűnek, talán azért, mert a látogató valami szuperesztétikusat vár, formatervezett, lenyűgöző játékok hadát, amilyet még sose látott. Közelebbről szemügyre véve a viszonylag apró tárgyakat ilyet is találunk, Kelle Antal „imbolygóját”, ami a búgócsiga és a pörgettyű keveréke, fából készült, kékre festett öklömnyi darab, ami egyelőre még csak prototípusként árválkodik. Csakúgy, mint társai, a plüss állatok, a parafa-dominó, a szituációs társasjáték, a mesekönyvek, a papírból hajtogatható autók és a méz népszerűsítését szorgalmazó, méhecskemintás bébiruha-kollekció. A tárgyáradatban akadnak szellemes és míves darabok is, mégsem tör a szemlélőre heuréka-élmény, s közben motoz a kérdés: mivégre született a kiállítás, mit kellene megreformálni a mai játékokon?

Mert a hazai játékboltok állványai roskadoznak az árutól. Igaz, a Rubik-kocka kivételével mind import, de nem mind távol-keleti bóvli, hanem többnyire igényes, olasz, német és dán termék, s a reneszánszát élő hazai gyártású fajátékokra is rá lehet bukkanni a kisebb, szakosodott üzletekben.

Tény: a hazai játékgyártásból kiszorultak az egyetemet végzett tervezők, de nem a vállalkozói világ elvetemültsége, hanem az iparszerű gyártás törvényszerűségei miatt; eszerint azt célszerű előállítani, amire igény, illetve konkrét megrendelés van. Ennek az első hallásra egyszerű – ám életszerű körülmények között komoly szervezést és körültekintést igénylő – feltérképezésnek marketing a neve, s ha ezzel fel lennének vértezve a leendő tárgytervezők, több esélyük lenne alternatívát kínálni a játékok meglehetősen telített, de igényes darabokkal még „terhelhető” piacán.

Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal

Úgy tűnik azonban, erről megfeledkeztek a Magyar Alkotók Országos Egyesülete (MAOE) és a Magyar Formatervezési Tanács illetékes szervezői, amikor kiötlötték és meghirdették (tavaly másodízben) a Gyermek-Játék pályázatot, újrajátszva a két évtizede már kifulladt folyamatot. Ugyanis még a ’80-as években is rendszeresek voltak a hasonló megmozdulások, de a már akkor is tornyosuló gyártási gondok miatt az alkotók sorra bedobták a törölközőt.

Vannak azonban olyan iparművészeti műfajok, amelyek rugalmasabban alkalmazkodnak az új piaci és ipari háttérhez, s – a felhívás ellenére – nem is jelennek meg a kiállításban. A kiírásban felsorolt öt kategória háromra zsugorodása nem a potenciális résztvevők lustaságával, hanem az alkotók helyzetfelismerő képességével magyarázható: célravezetőbb, ha saját fórumaikon keresik a lehetőségeket. Ugyanis a bútortervezők moccanni sem tudnak a gyártókkal ápolt kapcsolatok híján, a honlapkészítőknek nem éri meg hobbiból gyermekeknek szóló weblapot tervezni-szerkeszteni, s a színpadi gyerekdarab-szerzők is szívesebben fognak tollat létező színházi szerződés birtokában.