Az antihős most a menő mesehős. Eljött azok kora, akik a bölcs vezér Törpapa helyett az emberi társadalomból kirekesztett, magányos Hókuszpókért, a mindent megúszó Jerry helyett a folyton pofára bukó Tomért rajongtak. Mert ahogy a kamaszlelkű felnőtteknek ambivalens, emberi szuperhősök, úgy az érett lurkóknak morcos, kívülálló mesefigurák kellenek. Az univerzum-, metropolisz-, királylány- és satöbbi-mentő lovagoknál jobban kelteti a figyelmet, ha egy utálatos ogre és egy cserfes szamár kísérgeti haza apjához a hercegnőt, vagy ha makulátlanra suvickolt jellemű Metro Man helyett E.T. ravasz kistesója, Megaagy irányítja a maga infernális ideáival Metrocity-t. 

Rontó Ralphtól Shrekig, az ember- és mesehős-csoportok peremén malmozó antihősök a burleszk huppanóhumora és az örökzöld pukizós poénok helyett nem kevésbé örökérvényű jellemkomikummal dúsítják az animációs filmek vicctárát. Felnőtt nézőként is könnyű privát élményeket kapcsolni a rajzolt alsókutyák sztorijaihoz, hiszen rendre a külsejük és esetlenségük miatti kiközösítettség vezet oda, hogy a szörnyvonásokkal bíró, de azért érző szívű antihős-aspiránsok a popkultúrában a főgonoszok számára fenntartott posztokra sodródnak.

A közönségre folyton kikacsintó animációs filmek reflektálnak is erre a trendre, mikor olyan szereplőket léptetnek fel, akik a hollywoodi sémában nekik kijelölt antagonista szerepkörből szeretnének (vagy kénytelenek) kilépni. Rontó Ralph és Megaagy mellett a „szupergonosz szuperapa”, Gru képviselte ezt a vonalat egy olyasfajta, szerethető filmben, ahol a cingár lábú, szúrós orrú Tim Burton-figura Holdat akart lopni, de helyette inkább árva kislányokat fogadott örökbe s a szívébe egyaránt. Ez a háromdébe pixelezett cukiság csak azért nem ragadt meg az utódaikat kísérő nagykorúak torkán, mert Gru bájos mizantrópiája és az annak alapjául szolgáló, gyerekkori lelki sérülések aranyos pszichologizálást hoztak a moziba. A kicsik pedig zabálhatták a sárga, szemüveges minyonok szellentéseket sem nélkülöző szellemességét, és az alapvetően a komikus kinézetükből, zagyvanyelvükből és mezei burleszk-showelemekből fakasztott heherészős humorát (azt a fajtát, amikor azon hahotáznak, hogyan bukott orra a másik). 

A Ken Daurio és Cinco Paul alkotta írópárosnak pedig annyi minyonos geg maradt komputere háttértárolóján, hogy rögtön folytatást is tákoltak a több száz millió dollárt fialó Gruhoz. A Gru 2 kémfilm-közhelyekből összefércelt története ugyanis csak alibi, hogy az alkotók minél többet mókázhassanak a minyonokkal. A családapa szerepébe belekényelmesedő Grut ezúttal az Anti-Gonosz Liga verbuválja be, hogy a bohókás Lucy segítségével találja meg a Vektor helyére lépő, legújabb szupergonoszt, aki az északi sarkról csent el valami fontosat. Míg a matekos geek Vektor blőd, de nevettető ellenpontját kínálta Grunak az első részben, addig a folytatás titkolni igyekszik antagonistája kilétét, hogy krimit faraghasson a játékból. Ám a Gru 2 darabos, széteső és alultáplált cselekménye még a pelenkás korúakat sem tévesztheti meg… 

A probléma azonban nem is itt, hanem Gru jellemében van. Az egészséges, de imádnivaló világutálat ugyanis a múlté, Gru végképp kisvárosi apukává vált, karakteréből elpárolgott az az ambivalencia, ami három évvel ezelőtt még kiemelte őt a CGI-futószalagon érkező mesehősök sokaságából. A karatézó, fiától minden pozitív visszajelzést megtagadó muterral való kapcsolata, és Gru ennek ellenére is kifejlett apai érzéke jóval színesebb konfliktust plántáltak az első részbe, mint a barátnőkeresés a másodikba. Gru randifóbiája ugyan táptalajt ad néhány ütősre csiszolt poénnak, de nem kölcsönöz átélhető, szerethető ívet a mostani sztorinak.

A 2010-es filmből maradéktalanul átmentett alkotógárda láthatólag nem is a jellemcsiszolásba forgatja kreativitását. Míg az első részben takarosan összefésülték a Hold-lopás és a nemezis-legyőzés bűnsztoriját a kislányokkal szőtt kapcsolat elmélyítésének drámájával, addig a mostaniban a karakterek továbbgondolt privát szálai (Agnes anyukát, Margo pasit szeretne) folyton eltereli a figyelmet Gruék nyomozásáról. Ami nem is baj, hiszen úgy igazán nincs mi után kutakodni, de se Margo első szerelmének krónikája, se a lányok kerítőtevékenysége nem lesz se kalandos, se humoros. A helyzetet a minyonok mentik, akik a 2014-re beígért önálló Minyon-filmnél már egy évvel korábban kvázi-főszereplővé lépnek elő, temérdek minipoénnal terelve el a nézők figyelmét arról, hogy valójában milyen felületesen összebarkácsolt darabra költötték a pénzüket. Teszik ezt olyan kreativitással, hogy mostani teljesítményükkel a klasszikusok közé is bejátszhatják magukat – igaz, pár alpári vicc alatt be kell fogni az orrunkat, de a keresztbe-kasul hablatyoló, bumfordi sárgalények olyan jóleső humorral múlatják a játékidőt, hogy azért megéri kibekkelni a blazírtabb epizódokat. 

Kedvelhető még Gru és Lucy rivalizálásból őszinte barátsággá és szerelemmé alakuló kapcsolata, valamint a minden tudományos szigorral is csak cukipofaként definiálható Agnes aranyköpései is. A Gru 2-n még épphogy jól szórakozhatnak a történetvezetés hátrányos helyzetétől eltekintő szülők, valamint a minyonparádé láttán a moziszékből leforduló, rötyögő lurkóik – mindössze a Pixar-színvonaltól kell eltekinteni. De az, sajnos, már a Pixar-filmekből is hiányzik.