A szaxofonos-klarinétos Grencsó Istvántól és csapatától az elmúlt években, évtizedekben megszokhattuk már az avantgard kísérletezést, a jazz-, és úgy általában, a zene határainak meghökkentő feszegetését. Local Time című lemezével ismét váratlant és eredetit lépett, amint az már a közreműködő zenészek listájából is látható.

Grencsó István

Mindenekelőtt ott van maga Grencsó, aki ez alkalommal tenor szaxofonon és basszusklarinéton játszik, de nem is ő volna, ha beérné ennyivel, így előkerül egy duduk is. Utóbbi egyfajta kaukázusi, elsősorban szláv területeken használt duda, jellegzetesen fátyolos, meditatív és melankólikus önkifejezésre különösen alkalmas hangszínnel. Hans van Vliet harsonázik és trombitál, Miklós Szilveszter dobol, kuriózumként pedig Benkő Róbert és Hock Ernő egymást erősítve bőgőzik (utóbbi basszusgitárt is használ), ami valóban szokatlan és izgalmas lehetőségeket visz a hangzásba. És ugyanez áll a Grencsóval ’93 óta – kihagyásokkal – együtt dolgozó Lewis Jordan altszaxofon-játékához társuló szavalására is. Saját költeményeinek hangosítása, pusztán akusztikai entitásként tekintve a dolgot, egyfajta verbális zeneiséget is visz a produkcióba.  

Már a korongot nyitó Over the River, Under the Bridge című (egyébként zeneileg pazar) tételből is kiderül azonban, hogy e borongós, zord atmoszférában a nem ritkán hatásvadász versmondás sokszor modorosnak bizonyul, de minimum némiképp iránytalan alanyi művészkedésnek hat. Legalább is számomra. Mert bár tény, hogy a próza érdekesen tagolja a „szerzeményeket”, amire egy ilyen szabad koncepcióban szükség is van a levegősebb hatás érdekében, ám a költemények közhelyessége egyben gyengíti is a jóval revelatívabb hangszeres improvizációk erejét.  Maradjunk annyiban, hogy a szövegek messze nem olyan bölcsek, mint amilyennek gondolják magukat.

LewJordanis

Bőséggel ellentételez és kárpótol viszont a muzsikusok teljesítménye (ide értve persze magát Jordant is). A címadó Local Time méltán került e kitüntetett pozícióba játékos dinamizmusa és spontaneitása miatt. A sötéten fenséges melódiát gazul, a két bőgős hathatós együttműködésével szétziláló Take Your Time támogató félmosolyt csal arcunkra, ami az ismétlődésben rejlő szabadságot kibontó At Large után csak tovább szélesedik.  A Led Zeppelinnek „dedikált” Led szellemességén mindezek után már meg sem lepődünk. A kezdő számot idéző, szintén szövegcentrikus Let Bygones Be Bygones után a Better Alone than Apart következik. Egy James Brown parafrázissal indul, amelyet duduk szóló old fel, hogy aztán kiteljesedjen egyfajta (Grencsóra olyannyira jellemző, nekem mindig kissé infantilis) egzaltált indulózásba.

Az egyszerűségében tökéletes, szintúgy bőgőcentrikus Sugar Free bluesos hangjai után jön a Pedal Up, egy változatos, kellemesen elborult, reppelős (!) tétel. A próza még itt zavar a legkevésbé, vélhetően azért, mert nem is szabad teljesen komolyan venni. Természetesen a minden létező hangszeren (egyszerre is!) játszó, és minden létező testnyíláson át lélegezni képes csodalény, Rahsaan Roland Kirk azonos című klasszikusának átiratáról van szó. Búcsúzásképp a Lord I’m Coming Home csendül fel, egy végletekig kifacsart William J. Kirkpatrick spirituálé, mely a maga kaotikusan összetartó elemeivel egyfajta záró ars poeticaként is értelmezhető.

Fülemben cseng Grencsó István találó megfogalmazása egy interjúból, ahol a kortárs jazz szcéna üdvöskéit „ipari improvizátorokként” írja le. Na, ő bizonyosan nem tartozik e kategóriába. Muzsikustársaival együtt ezen az albumon is a zenei kreativitás leglényegéig nyúl le, illetve vissza – elvetve a sablonokat, nemegyszer provokálva, de mindig őszinte, hiteles módon. Ez pedig a szememben akkora érdem, hogy még a feledhetőbb perceket is képes feledtetni – hogy stílszerűen magam is reprodukálni próbáljam a zűrzavarban megbúvó értelem feltárásának derék ambícióját.