Nagy ötlet, hogy egy történelmi krimiben a hóhér legyen a detektív. Hogy az ötletet szerzőnk Oliver Pötzsch németül, angolul – és számos más nyelven – is olvasható A hóhér lánya című sorozatából (2008- [eddig] 2022) merítette-e (mint ahogy a Budapest Noir a Berlin Noir mintájára keletkezett), vagy újra kitalálta, nem tudom.
Mindenesetre a német bestseller-szerző (a hazai könyvpiacon való megjelenését talán magyarul szerencsétlenül hangzó neve akadályozza) – egy három évszázadon át működő bajor hóhér-dinasztia leszármazottja – a 17. század második felében élő ősét tette meg nyomozónak. Gráczer L. Tamás eddigi két hóhéros könyve, A háromfa hölgye és Az Úr szukái két évszázaddal korábban, 1464-ben játszódik Budán, a fiatal Mátyás király idejében. Hőse fiktív, annak a bakónak az utóda, aki Hunyadi László fejét ütötte le (a legenda szerint a negyedik csapásra).
Marcus – így hívják a budai ítéletvégrehajtót – nem született bele a hóhérságba, hanem szépreményű diák volt Itáliában, aki elvégezvén a triviumot (grammatika, logika, retorika) orvosnak készült. Rengeteg latin verset tud fejből, s nagyon tehetséges rajzoló. Orvosi stúdiumait a kivégzések gyakorlati tapasztalata egészíti ki, s ő pusztít és gyógyít. Igazságérzete is működik; nem szívesen öl, kínoz és szégyenít, de kényszerből Isten pallosának tekintve magát mérlegeli a bűntettes elvetemültségét, s ennek arányában könnyíti vagy – nagyritkán – nehezíti kínjait. Executorrá válásának történetét egyelőre nem ismerjük részletesen (talán majd kiviláglik A budai hóhér-sorozat következő kötetéből), de valami nőügy áll mögötte, amely emberölésbe torkollott, s neki a kivégzés, vagy a becstelenné, a közösségből kivetetté tevő foglalkozás között kellett választania.
Szerelme, Regina is kirekesztett: „szabad lány”, akinek a városban sárga szalagot kell viselnie a hajában. Tehetős vendéglős gyermekeként élt, mielőtt zsoldosok meg nem ölték a szüleit, s őt meggyalázva, megkínozva földönfutóvá nem tették. De mivel talpraesett és tud számolni, olvasni, a budai fürdőházban nem fogták prostitúcióra, hanem a tulajdonosnő fő mindenese lett. Okossága, ügyessége alapján nem a detektívregények nyomozójának segédje és csodálója, mint dr. Watson és társai, hanem egyenrangú rejtélyfejtő és cselekvő.
Marcus egyik segéde a német Balthasar, a főzetek, kenőcsök, balzsamok tudója és gyártója. Vakbuzgó fanatikus, megvan a véleménye főnöke szexuális erkölcséről, de a nyomozásokban segít.
Ezzel előállt a nyomozó triász (mint Poetzschnél a hóhér, a lánya, s annak szerelme, a medicus) –, Marcus Hentes nevű vérebével kiegészítve, aki olykor maga is hasznos szolgálatot tesz. Ki vannak tűzve a koordináták, s a föladat az, hogy az író megelevenítse alakjait, a várost, lakóit, a bűnösöket és ártatlanokat. S ezt derekasan megteszi: bűn-története és megoldása, környezetrajza, karakterábrázolása, történelmi matériája épkézláb, jól kitalált, jól kikutatott, alapos, lendületes.
Magán a bűnügyek szálán kívül, amelyről illendő kevesebbet szólni, bepillantunk a késő-középkori vagy kora-újkori Buda és Pest mindennapi életébe, topográfiájába. Az úr szukáiban már két térkép is segíti a tájékozódást, Felhévízről és Alhévízról, Logodról, Sasadról, Kelenföldéről, Szentfalváról (Szenterzsébetről), településekről, melyeket aztán befalt a város, s emléküket esetleg csak utcanév őrzi, valamint a Nyulak szigetéről (a Margitszigetről), mely a bűncselekmény helyszíne.
Noha a bűnöket magas társadalmi állású emberek követik el, a nyomozók kirekesztettek, s elsősorban az ő környezetükkel ismerkedünk meg. Buda szeméttakarításának felelőseivel, élükön a Szarkirállyal és Ganaj- (vagy Szemét-) gróffal. S megjelenik a ritka eset, hogy egy prózai mű legfőbb érzéki terepe a szaglás, az a hihetetlen bűz, amely átjárta Buda egész világát, s amely a hóhér udvarában összpontosult, akinek a sintérkedés és a befogott állatok lenyúzása is feladatai közé tartozott. De – ellentétben a szemételtakarítás igazgatójával, akin évtizedek piszka hagyta magán szagnyomait – ne képzeljük hóhérunkat mosdatlannak, mert mindig gondosan tisztálkodik, valahányszor az illatos fürdőházba vezet az útja. Mindenesetre a város középkori bűzét – amelynek elemei az emberi és állati ürülék, a rothadás, az égés, a füst, és megannyi más – sokkal nehezebb volna valóságosan érzékeltetni, mint amit tapasztaltam egyszer a manchesteri városi múzeumban, ahol valami szerkezetbe beleszippantva érezni lehetett az iparváros 19. századi széngáz-szagát. De leírni és elképzelni lehet.
Hasonló részletességgel ismerkedünk meg a különböző hóhér-feladatokkal és eszközökkel, melyek bemutatásával növeli népszerűségét ma minden „felrombolt” középkori vár, de amelyeknek alapos történeti feldolgozásai is vannak, s ezekből szerzőnk bőven merít. S a nagyok világába is bepillantást nyerünk; püspöki és királyi udvarba, szerzetesrendbe és apácakolostorba. Janus Pannonius elképzelt budai studiolójába – ebbe a reneszánsz dolgozószobába, amely egyben könyvtár és korai múzeum is, műkincsekkel és mirabiliákkal, a természet furcsaságaival. Vitéz Jánostól eltekintve kevés magyar főembernek lehetett ilyen, de a regény szerint Marcus mesternek is volt egy szerény studiolója.
A történelmi regény általános szokása szerint a nagy történelmi figurák mellékalakokként jelennek meg. Az első könyvben maga Mátyás, de nem a legendák igazságos királyának szerepében, hanem reneszánsz tett-emberként és politikusként. A másodikban Szilágyi Erzsébet, de nem a szerelmes könnyével a papírt telesíró levélíró, hanem az energikus, kemény, kíméletlen asszony. Két század távolából feltűnik Árpádházi Margit kultusza, de nem az álom-leányé, hanem a magát sanyargató, nem-mosdási fogadalmat tevő, mártíromságra vágyó aszkétáé.
A háromfa hölgyében egy előkelőnek tűnő fiatal nő lóg holtan a város határában egy kivégzésre használt fán, Az Úr szukáiban a Margit-szigeti domonkos apácákat öldösik. Marcusnak és Reginának tiszta logikával, tanúk felkutatásával, kiváló kihallgatóként kell a tetteseket megtalálniuk, amihez Marcus esetében helyszínelő képesség, tetemvizsgálati tudás, bűnügyi rajzolói tehetség járul, és segíti a sikert.
Sikeres nyomozás, sikeres detektívregény. A műfajnak nem az a fajtája, amely szépirodalomként is megállná a helyét, bár van néhány emlékezetes jelenete, például amikor az egyik hóhérlegényt a városi nép és kutyáik kergetik a Duna jegére, ahol aztán az ebek széttépik. De kalandos, szórakoztató, jól vegyíti a borzalmat az erotikával, a nagy történelmet a kicsivel. Kíváncsian várom a trilógia harmadik kötetét, és azt sem bánnám, ha lenne negyedik, ötödik.