Az ő emléke előtt tiszteleg ez a kötet. A feladat látszólag egyszerű, és ezt megint Malina János fogalmazza meg, akinek egy mondatát mottóként illesztették a könyv élére szerkesztői: „Strém Kálmán 2005 novemberében elment, és mindazt, amit nem tartott méltónak, hogy maga mondjon el saját magáról, nekünk immár kötelességünk elmondani”. Már itt előbukkan Strém személyiségének egyik kulcseleme, amelyet az emlékezők aztán nem győznek hangsúlyozni, mégpedig az, hogy végtelenül zárkózott, kedves, lefegyverző mosolya ellenére is voltaképpen állig begombolkozott ember volt, aki magát mindig a háttérbe vonta, mert inkább hangversenyeivel, azok műsorával és egész felépítésével kívánta megvalósítani a maga egyéniségét. Távol állt tőle bármiféle exhibicionizmus (ezt bölcsen meghagyta fellépő művészeinek), így aztán nem egészen véletlen és megalapozatlan az a vélekedés, amelyet a kötet előszavának szerzője, Dolmányos Erzsébet, a Kanizsai Klasszikusok Kulturális Közhasznú Egyesület elnöke, az emlékkönyv egyik kezdeményezője idéz: „őszintén el kell mondanom, hogy néhányan nem értettek egyet céljainkkal, sőt Strém Kálmán közismert szerénységére és puritán karakterére való hivatkozással az emlékőrzést célzó egész vállalkozásunkat ellenezték.” Vagyis egyesek szerint talán nem is olyan nagy kötelesség Strém helyett beszélni – amúgy is beszél helyette életműve –; különösen akkor, ha már nincs alkalma beleszólni ebbe. Magam nem értek egyet ezzel; egy jelentős ember emlékét jól, híven és sokak számára hasznosan őrizheti egy gondosan megtervezett, átgondoltan tálalt és szerkesztett kiadvány. Más kérdés, hogy esetünkben ez csak részben valósult meg.
Maga a könyv öt nagyobb egységből épül fel, az első (Életút és gyökerek) Strém születése körülményeit, neveltetését taglalja és támasztja alá különféle dokumentumokkal. Gerő Katalin életrajzi vázlata igen informatív és sok haszonnal forgatható. Már az első mondat megvilágító erejű: „Strém Kálmán Nagykanizsán született 1934. május 29-én, a város egyik legtekintélyesebb zsidó családjában.” Zsidónak születni a harmincas években Magyarországon – tudjuk, mit jelentett ez. Ráadásul Strém gyermekkorát több tragédia felhősíti: egy évvel születése után, az alig huszonegy éves édesanya meghal, temetésén, amint a Zalai Közlöny írja: „óriási tömeg jelent meg. Ott láttuk a város társadalmának minden rétegét, élén a város vezetőivel.” Hogy aztán alig tíz év múlva Nagykanizsa bestiális kegyetlenséggel vagonírozza be és küldje tovább Auschwitzba a város összes zsidó lakosát, honfitársaikat. Strém Kálmán nevelőanyjának köszönhetően menekül meg, akinek 1944 októberében datált, édes és „mostoha” fiához intézett búcsúlevele a kötet legmegrázóbb dokumentuma.
Azt látjuk tehát, hogy a származás és a gyökerek megrajzolása nagyjából jól sikerült, ám egészében mégis túlzásokba estek a könyv szerkesztői. Mert már a munkaszolgálat ábrázolása Karsai Elek 1962-es kötete alapján bizonyára túllő a célon, hiszen ez a pár, szinte találomra kiragadott mondat igazán nem illik ide, nem mond el semmit, csupán általánosságokat a munkaszolgálatra hurcolt és ott nyilván meggyilkolt Strém Zsigmond sorsáról. Itt szereptévesztést észlelünk, hiszen ez a kötet nem történelmi dokumentumtár, hanem Strém Kálmán életének és tevékenységének megörökítője. Ugyanilyen fölösleges és nem ide illő – egyébként érdekes és tájékozott – írás ebben a kötetben Dr. Fejér László tanulmánya, a Zsidóság Nagykanizsán.
A második rész az Emlékezések címre hallgat, és az olvasó reményei szerint ez lesz majd a dolog voltaképpeni célját igazoló szakasz a könyvben. Nem vitás, erős és nagy személyiségek idézik meg Strém alakját, és vallanak a vele eltöltött évekről, elemzik hangversenyrendezői pályáját, az e téren vallott ars poeticáját, járják körül rokonszenves személyét. De egy idő után fárasztó olvasmány ez a minden szerkesztés nélkül tálalt szöveghalmaz. Mint a történelmi részben, itt is azt érezhetjük, hogy kevesebb több lett volna. Ha jól számoltam, nem kevesebb, mint 69 ember közli Strémmel kapcsolatos emlékeit, és ez abszurd mennyiség. (Kissé meghökkentő és félrevezető, hogy az emlékezők után közzé teszik, a „Tisztelők névsorát”, vagyis azokét, akiket a szerkesztők felkértek, de akik különféle okok miatt nem vállalkoztak nyilvános megemlékezésre. Amolyan dicsőségtábla ez; a „dolgozók, akikre büszkék vagyunk” jelleggel.) Ráadásul – ami persze szükségszerű és csak erős és bátor szerkesztői ceruzával megoldható gond – rengeteg az átfedés az egyes szövegek között, és ez végül is a hitelesség rovására megy. Olykor nem ártott volna valamiféle lábjegyzetben tájékoztatni az olvasót, mire is gondol az emlékező. Jancsó Júlia szövegében például előfordul egy mondat, miszerint „hiányzik az a – talán naiv – személyiség, aki sajtóvihart kavart abbéli meggyőződésében, hogy a kritika nem lehet személyeskedő, kisszerű és bántó” A vájtabb fülűek persze tudják, hogy itt arról a Strém által fizetett hirdetésről van szó, amelyben hét magyar zenekritikus határolódott el Fáy Miklósnak az egyik Schiff-koncertről írt cikkétől. De hát ez a gesztus már megjelenésekor erősen megosztotta a szakmát, és még Strém nagy tisztelői sem voltak egészen biztosak abban, hogy szerencsés ötlet, ha hirdetésekkel akarják megoldani a magyar zenekritika ügyét. Erről a háttérről tájékoztatni kellett volna a mai olvasókat.
És ebben a blokkban található a kötet két legabszurdabb mozzanata, amely megint azt sugallja, hogy az összeállítók nem voltak elég bátrak munkájukban. Közlik Fodor Géza két soros levelét, amelyben elvállalja, hogy ír a Strém-emlékkönyvbe, aztán leadják kilenc hónappal későbbi, ismét egy mondatos levelét, amelyben bejelenti, hogy betegsége miatt nem tudja megírni a cikket. De arról senkit nem értesítenek, hogy Fodor két hónappal később meghalt. És egyáltalán: mit keres itt ez a két kurta kis levélke? Mit jelent? Miről tanúskodik? Hogy Fodor Géza is „tisztelő” volt? És mit keres itt ebben az alakban, azaz húzás nélkül a jeles erdélyi zenetudós, László Ferenc emlékezése, amelyben Strém emléke felidézése örvén szinte kizárólag magáról ír (cikke egy pontján ő maga is érzékeli ezt), és amelynek végén – egészen példátlan eljárásként – még saját cikkeinek kis bibliográfiáját is közreadja?! Mire jó a Művészetek Palotája vezetőjének, Kiss Imrének önfényezése, aki szerint a Földvári Napok „Vendégjátéka” a MűPában „igazi reveláció volt”? Ebben a teljesen kritikátlan és átgondolatlan közegben elsikkadnak azok a komoly írások (többek közt Csengery Kristófé, Farkas Zoltáné, Jeney Zoltáné, Kokas Kláráé, Malina Jánosé, Wilheim Andrásé), amelyek valóban sokat adnak e végtelenül introvertált férfiú megismeréséhez és elemezik annak a közegnek az anomáliáit, melyben volt szerencsétlensége dolgozni.
Még sorolhatnánk a problémákat, a bosszantó sajtóhibákat, az átgondolatlan és semmire sem kötelező ötleteket (ilyen például a Strém rendezte hangversenyek egy részének listába foglalása, mely az égvilágon semmit nem ad hozzá semmihez, vagy a koncertekről közölt, abszolút esetlegesen válogatott kritikai részletek), de végső summaként azért megállapítható, hogy minden hibájával együtt sem volt teljesen felesleges vállalkozás ez a kötet. Mert valamiként mégis emlékeztet arra, kit vesztettünk el Strém Kálmán személyében.