Az alkotóra sokan az év sci-fijeként vártak, aztán nagyot csalódtak. Ez csak részben tudható be annak, hogy a hájpüzem általában így működik – ebben az esetben az időzítés is kulcsfontosságú. Az alkotó ugyanis éppen a mesterséges intelligenciát övező félelmek csúcspontján került mozikba, amikor Hollywood is amiatt sztrájkol, hogy a robotok később ne vehessék el az alkotók munkáját.
Gareth Edwards filmje nem foglalkozik az MI jelentette kihívásokkal, veszélyekkel: a naivitásig optimista. Hogy kinek van igaza, azt majd eldönti az idő, de az MI-para idején emiatt könnyen tűnhet butábbnak a film annál, amilyen, miközben, mondjuk, az új Mission: Impossible-t, ami a digitális adatokat összezavaró, a poszt-igazság korának válságát elmélyítő Moriartyként ábrázolta a mesterséges intelligenciát, nem kérték számon az egyoldalúan negatív ábrázolásmód miatt.
Az alkotó még egy előző kor szülötte: Edwards 2018-ban kezdte el írni, amikor a mesterséges intelligencia robbanásszerű felfejlődése még tényleg sci-fi koncepciónak tűnt, és az okos robotokat inkább az örökös Másik, a Nyugattal szembeállított, leigázott/kizsákmányolt Kelet metaforájának szánta. (Talán ezért sincs intelligenciafölényben itt az MI, aminek egy (túl) kései fordulat amúgy ad valamiféle realitásalapot.) Szóval tagadhatatlan, hogy Edwards olyan romantikával áll a kérdéshez, mint a hippik ’68 nyarán Haight-Ashbury fűtengerében heverészve, de közben olyan szemkápráztatóan izgalmas és részletesen kidolgozott világot épít fel, amiben ez a romantika inkább többé, mint kevésbé jól működik.
Jelenet Az alkotó című filmből. A képek forrása: MAFAB
Edwards a földközelben tartott, kvázi-realista háborús filmmé transzponált sci-fik mestere, és ebből a szempontból egyértelműen ez a csúcsalkotása. Már első filmjében, a Szörnyekben is az űrlények karanténzónáján keresztülhaladó, szolidan flörtölő párossal tudta megmutatni, milyen lehet egy félresikerült alieninvázió a hétköznapi emberek szemén keresztül, a Zsivány Egyesben pedig az volt a meglepő, hogy lerántotta a Star Wars-t a csatatér mocskába, egy megalkuvásokkal teli, erkölcsi szürkezónába, ahonnan a Jó és a Rossz mitikus harca is izgalmasabbnak tűnt.
Az alkotó is a Jótól és Rossztól indul el, de útközben igyekszik árnyalni a képet. 2070-ben a mesterséges intelligencia atombombát robbant Los Angelesben, ezért a nyugati világban betiltják, az amerikai kormány pedig a robotok által istenként tisztelt Nirmatát (az Alkotót) próbálja levadászni Új-Ázsiában, amit Edwards nagyjából úgy képzel el, mint az Oszama bin Laden elleni hajszát. Az alkotó tehát előbb kér helyet magának a terrorizmus elleni háború túlkapásait vagy az amerikai birodalomépítést kritikával illető hollywoodi filmek sorában, mint az elgondolkodtató MI-scifik között, így aztán nem meglepő, hogy háborús thrillerként is sokkal hatásosabb.
Edwards krimiszerűen bontja ki a történetet, morzsánként adagolja az információkat, miközben folyamatosan menekülni kell, és a jó ötletekkel telezsúfolt világ is a működése közben bomlik ki előttünk. Humanizmusa is ebben a gondosan végigvitt dramaturgiában rejlik, ahogy átsodródunk a tűzvonal túloldalára, ahonnan már empátiával lehet szemlélni mindkét háborús felet – csak az egyik oldalon most nem a hazájukat védő vietnámiak, hanem mély érzésű robotok állnak. A koncepció csak a végén sérül, miután a film is egyértelműen oldalt választ, és hiába ad átélhető motivációt a kegyetlen robotvadászt játszó Allison Janney-nek: amikor kikeveredik a szürkezónából, akkor az élvezeti értékéből is jócskán veszít.
Ám Az alkotó ezzel együtt is gyönyörűen kidolgozott jövőfilm, a robotpáncél leple alatt pedig egy hathatós apa-fia (lánya?) melodráma, ami olyan szívfacsaróan játssza el szülő és gyerek elszakadását, egymásra találását, majd újra-elszakadását, hogy az valószínűleg nem csak az épp bölcsis beszoktatást végző apákat üti szíven. Ebben persze nagy szerepe van a forgatás idején hatéves Madeleine Yuna Voyles játékának is, aki mit sem sejtő, elveszett kölyökként, buddhista csodagyerekként és tömegpusztító MI-fegyverként is tökéletesen hiteles.
Na de a látvány. Szemkápráztató film Az alkotó, és nem azért, mintha vizionárius lenne. Nem képzel el sosem látott jövőt (a designra nagy hatást a Szárnyas fejvadász, az Aliens, az Apokalipszis most és az Akira gyakorolt), de olyan környezetet teremt, amiben egyszerűen jó elmerülni. Ez ugyanis nem szintetikus sci-fi-világ: Edwards valós ázsiai helyszíneken forgatott (még a Himalájára is felment), és sokszor a hetvenes évek filmjeit idéző képi megoldásokat, lencséket használt, ami természetességet kölcsönöz a filmnek.
Tulajdonképpen fordítva forgatta le a filmet: míg a nagyköltségvetésű sci-fik stúdióban, hatalmas díszletek között, zöld háttér előtt készülnek manapság, addig Edwards a valós helyszínek nyújtotta látványt használta, és a nyersanyaghoz utólag dolgozta ki a designt, a valódi helyszíneket egészítették ki CGI-jal, és mivel ezzel párhuzamosan a stáb létszámát is a lehető legkisebbre csökkentette, egy vagyont megspórolt a stúdiónak.
Ez pedig hatalmas szó a kizárólag 300 milliós gigafilmekben és kipróbált franchise-okban gondolkodó Hollywoodban. Ha sikeres lesz, Az alkotó akár az amerikai látványfilmkészítés szabályait is újraírhatja, és ráveheti a stúdiókat, hogy több bizalmat szavazzanak az eredeti ötleteknek (hiszen azok így nem jelentenek akkora pénzügyi kockázatot), és ne csak méregdrága, unásig tolt folytatásokat, remake-eket, rebootokat, remindeneket gyártsanak. Ha így lesz, gondoljunk végül is bármit Az alkotóról, már megérte elkészíteni.