Az amerikai filmtörténet bizarr fordulatai között mindenképp toplistás helyen szerepel, hogy a 2010-es évekre a Mission: Impossible lett Hollywood elsőszámú akciófilm-sorozata. Egyrészt, mert nem is annak indult: Brian De Palma anno még hitchcocki kémthrillerben gondolkodott, amiben köd van, átverés, Prága, és rejtélyek. Aztán jöttek a folytatások, és John Woo ide, vagy J.J. Abrams oda, a széria rövid úton elásta magát – a harmadik részt már csak Philip Seymour Hoffman perverz főgonosza mentette a feledéstől.
 Jelenetek a filmből |
A csúcskorszak egyértelműen a negyedik résszel kezdődött (Fantom protokoll), és azóta mindig sikerült kicsit feljebb pöckölni a lécet, ami megint csak elég valószínűtlen fordulat, hiszen melyik franchise ér húsz év után a csúcsra? Ehhez persze kellett, hogy a vetélytársak kiestek (Bourne) vagy kiégtek (Bond), és az is, hogy fárasztott minden olyan hollywoodi trend (szuperhősök, CGI-mánia), amivel Tom Cruise nagy elánnal és lelkesen mehetett szembe.
Ha van védjegye a mai Mission: Impossible-filmeknek, azok egyértelműen Tom Cruise merész és látványos kaszkadőrmutatványai, amiket – nyilván milliós biztosítás mellett, de és nagyrészt – ő maga hajt végre. Mászta már meg kívülről a világ legmagasabb épületét, kötözte magát felszálló repülőre, és szlalomozott helikopterrel a kasmíri hegyek között, és miközben a szuperhősök Newtonra fittyet hányó CGI-rombolásai egyre súlytalanabbnak tűntek, addig ezek a szemünk láttára véghezvitt, valós veszélyt rejtő akciók olyan torokszorító feszültséget idéztek elő, amit a mesterkéltnek ható digitális képek nem tudnának.
Ez pedig az adrenalinfüggő filmsztárt is arra sarkallta, hogy filmről filmre emelje a tétet, pláne, hogy már a M:I-filmek marketingkampányai is arra épülnek, hogy Tom Cruise épp milyen nyaktörő mutatványt vállalt be az újabb kaland kedvéért. Most például egy szikláról ugrat le motorral, hogy aztán ejtőernyővel száguldjon le egy sziklás völgyben, amit a kiszámíthatatlanul fújó szél és a földhöz való közelség miatt Cruise-ék nem is siklóernyőzésnek, hanem gyorsrepülésnek hívnak.
 |
Mindegy is: a hetedik filmre értünk el oda, hogy ennek már inkább reklámértéke van, mert a kunsztokat nem lehet hova fokozni. Lehet, hogy a biztosítója szerint ez volt Tom Cruise legveszélyesebb mutatványa, de ez a filmen már nem jön át: a motorral ugrás speciel a legfelejthetőbb akciója. És ez simán belefér: a Leszámolás nem azért szuperjó akciófilm, mert rá tud licitálni látványban, veszélyben a korábbi részekre (nem tud), hanem mert tökéletes keverékét kínálja mindannak, ami viszont megbízhatóan jó a Mission: Impossible-filmekben.
Felüdülés, hogy a magát kicsit komolyan vevő Utóhatás után újra van humora a sorozatnak, ráadásul most a saját közhelyeivel is viccel: CIA-ügynökök húzogatják emberek arcát, hogy biztos nem maszkot hordanak-e, a csúcstechnológia csődöt mond, és szupermenő verda helyett kis Fiatot dob ki a rendszer menekülőautónak, és végre azt a poént is elsütik, hogy ez az IMF bizony nem a Világbank. Az akciókban is megtalálják a humort, a sárga kis Fiatot például egy páncéltörőnek tűnő dzsip kergeti végig a Spanyol lépcsőn Rómában, ami már önmagában pompás szórakozás, de ráhúznak még egy pluszréteget a cinefileknek, amikor babakocsit gördítenek a száguldó autó elé (Patyomkin páncélos), bilinccsel kötik össze a menekülve flörtölő hősöket (39 lépcsőfok), aztán a kicsi kocsival szűk utcákba gurulnak, hogy még az első Bourne-film párizsi hajszáját is megidézzék.
Ez minősített esete annak, amikor az okos ember hülyéskedik, és külön öröm, hogy most a történet sem akkora ostobaság. A Mission: Impossible valamilyen rejtélyes oknál fogva mindig a Zs-kategóriás karaktertárból kölcsönzött őrült tudósokkal és nettó pszichopatákkal tört a világ végére, hogy aztán Ethan Hunt szó szerint az utolsó másodpercben mentse meg azt, de most jó előre ráéreztek a korszellemre, amikor az öntudatra ébredő mesterséges intelligenciát tették meg főgonosznak. Nyilván nem kell Harari-esszét várni attól, hogy Tom Cruise egy szuperprogrammal küzd az igazság utáni világban (MI az M:I-ben!), a műfajt mégis alaposan feldobják vele.
 A képek forrása: MAFAB |
A Leszámolás ugyanis azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lenne egy post-truth akciófilm, amiben semmit sem tekinthetünk igaznak, mert a mesterséges intelligencia minden digitális adatot összezavar, kitöröl vagy meghamisít – tökéletes antagonistája ez az amúgy is megtévesztésekre épülő sorozatnak, ami így elmozdul az analóg megoldások felé. De azért csak „játszik a gondolattal”, mert egy 300 millió dolláros hollywoodi blockbusterben nem fogják tényleg összezavarni a nézőt, így mindig képben vagyunk, ki kit ver át éppen, de ez már így is izgalmasabb, mint egy újabb megalomán őrült világpusztítása. Izgalmasabb, mert a történet egy picit csavarosabb lesz, az akciókba pedig visszaköltözik az első filmre jellemző (és legutóbb a Titkos nemzetben is megidézett) szolid noirhangulat, amire a ködös európai utcák és a szűkteres, klausztrofób bunyók is ráerősítenek.
A vérfrissítés is jól sül el, az Ethan Huntot kvázi-néma harlequinként lezúzó Pom Klementieffé a széria legemlékezetesebb bemutatkozása Rebecca Ferguson színre lépése óta, mert A galaxis őrzői cuki Mantisa után annyira jól áll neki ez a harsányan nevető, elszánt őrület, hogy ellopja a show-t minden más gonosz elől. Az IMF-kalandba véletlenül belecsöppenő, piti kis tolvajt játszó Hayley Atwell pedig emberléptékűvé teszi az amúgy nem túl realisztikus sorozatot, amikor úgy viselkedik ebben a forgatagban, mint ahogy mi, egyszerű halandók tennénk: megijed, ha fegyvert fognak rá, kudarcot vall, ha megbízzák egy lehetetlen feladattal, és már azelőtt ott csillog a „mibe keveredtem?” poszt-traumás stressze a szemében, hogy a film végén effektíve elsírná magát.
Az érzelmi szál egyébként még Ethan Hunt múltfeltárásával együtt sem igazán érdekes. Hunt a tulajdonságok nélküli ember tökéletes megtestesítője, egy feladatteljesítő gép, akit semmi más nem érdekel azon felül, hogy megmentse a világot. Erről nyilván lehetne egy érdekes pszichológiai kórképet rajzolni, azt viszont ne Tom Cruise-tól várjuk – neki az emberfeletti akciózás áll jól, és azt ebben a filmben is bőven az átlag felett hozza. Az akciók, ha nem is látványosabbak, mint az Utóhatásban, de végig kreatívak, és kicsit olyan érzést keltenek, mintha egy Mission: Impossible besztofot látnánk.
Sokszor van déja vu érzésünk (már az első rész is egy vonatos üldözéssel ért véget), de mindig csavarnak rajta annyit, hogy ne elcsépeltnek, hanem frissnek, húzósnak, izgalmasnak érezzük – még közel három órán át is. És hét film és temérdek akció után alighanem ez Tom Cruise legmeglepőbb bűvészmutatványa, pláne, hogy a végére teljes meggyőződéssel hisszük: a nyolcadik futam még ennél is jobb lesz.