Bizánc. Ilyenek vagytok, mint a fejlődés egy pontján, Nyugat és Kelet között megrögzült pompás birodalom, és vesztetekbe rohantok. Talán ez lehet a közös olvasata versnek és zenének, Gadó Gábor szerzeményeinek és Dolinszky Miklós apokrif jeremiádájának, amely a lemezborítón olvasható. (Gadó Gábor Párizsban élő magyar gitáros; az egyik leghíresebb magyar jazzmuzsikus portréját lehetetlen e cikk terjedelmi korlátai között akár csak vázlatosan is megrajzolni, viszont nyugodtan ajánlható a BMC honlapján életrajza és részletesen dokumentált tucatnyi lemeze mint zenekarvezető és mint közreműködő.) Gadó archaikus világokat megidéző címeket ad ízig-vérig mai zenéjének, Dolinszky pedig az első magyar bibliák korának nyelvét parafrazeálja mai szellemi-, lelki, és közállapotaink prófétikus ostorozására.
Csakhogy mégsem lehet közvetlen inspiratív kapcsolatot feltételezni zene és szöveg között, akármelyik is született előbb, amennyiben a hallgató a számok címeit intellektuálisan és kulturálisan orientáló zászlócskáknak gondolja, amelyek jelzik, milyen nyomon haladt a zeneszerző alkotókedve. A lemez címadó száma végképp elbizonytalanít; tempója, staccatói, a fúvósok fel-felcsattanó dallamai apokalipszis próféciát semmiképpen sem jelezhetnek, ez a darab a vesztébe rohanó emberiség haláltáncánál sokkal több derűvel telített.
Ebben, és több más számban, pl. a tizedikben (Night Music), kitüntetett szerep jut Rozmán Lajos klarinétjának és basszklarinétjának, aki a legváltozatosabb szerzői intenciókat képes megvalósítani, a fennkölttől az abszurdig. Az első és a hetedik darab Two Songs from the Merry Hunting Songs Cycle felcím alatt áll, a ciklus nyílván hosszabb, többrészes. Újra csak nagyon izgalmas, hogy mennyire engedi fantáziánkat afelé elkalandozni, amit a mitikus cím sugall: az erdő és az állatok hangjai, vadászok mulatozása, a másodikban pedig a vadász szerelmes ábrándozása a lesben. Mindkét darab a teljesen szabad zene irányába tart, struktúrájuk is ennek megfelelően alakul. Szandai Mátyás a bőgőt és Gerőly Tamás az ütőhangszereket minden elképzelhető módon megszólaltatják. Az Avicenna című darab kitűnik a kvázi unisono téma expozíciójával.
Gadó főleg mélyebb regiszterekben mozgó alapzenekara (szaxofon, klarinét, marimba, bőgő, dob és ütők) ugyan alig változik, de kisebb duók, triók hosszabb részeket boncolnak és szőnek tovább. Érdemes megfigyelni, ahogy a zenekar más-más finombeállítást ér el Szandai és Sébastien Boisseau váltogatásával, egy számban pedig egy harmadik bőgőst szerepeltetnek. Szandai elemében van, egészen expresszív, Boisseau ugyancsak szenvedélyes húrtépő, és mindkettejükre jut olyan feladat, amely kiemeli a hangszert hagyományos kísérő szerepéből. Amikor klasszikus parafrázist hallunk gitáron (Mirandola), a zenekar egy csellistával is kiegészül. A zenekarvezető szólója óriási energiákat felszabadító, lüktető témába torkollik. Elképesztő szépségeket és változatosságot mutat ez a szám.
A filozofikusabb, magányra és zarándoklatra utaló számokban (pl.: Wandering Exile 1 és 2) főleg az ütők és a bőgő alterálják Gadó játékát. Gadó rá meri bízni témáit, átvezetéseit gitár nélküli felállásokra is. Például a címadó számban, amelyik a Mirandolához hasonlóan önálló miniszvit, és prizmaként hordozza a lemez fényeit. Említésre méltó, hogy Gadó world music-os indulására is utal, no, meg persze a címre, azzal, hogy közel-keleties vagy balkáni motívumokat használ itt. Gadó régi társával, Matthieu Donarier-val egy lélek két hangjaként képes megszólaltatni rapszodikus, búsongó, majd megint vágtató, lesből lecsapó témáit. Joe Quitzke, a „francia” zenekar másik alaptagja ezúttal inkább háttérben marad.
Önmagában totális, amit bő háromnegyed órában Gadó és zenekara felmutat. Maga a metikulózus, rajongó hittel és mulandóságtudattal átitatott, minden porcikájában metafizikai szépségből fakadó, díszítésekkel teli, de minden pillanatában lényegre törő, alkotó művészet. Szomorúszemű bizánci ikon.