Az immár negyedik alkalommal megrendezett Fringe Fesztivál a budapesti Millenáris Parkból idén Európa Kulturális Fővárosába költözött. A pécsi rendezvény ugyanolyan nagyszabásúra sikeredett, mint elődjei: 3 napon át, 8 helyszínen, több mint 300, a fesztiválra előzetes válogatás nélkül bekerült programból válogathatott a közönség.
 

Pillanatképek a Fringe-ről

Most, hogy egy egész belváros adott otthont a fesztiválnak, némiképp elhalványult a Millenárison megszokott You Tube-érzés, melynek lényege, hogy a közönség villámsebességgel cikázhat ide-oda a színpadok és a produkciók között. Ugyanakkor mindig szívet melengető érzés a távolabbi helyszínekre igyekvő fesztiválozókkal az utcán, egyéb kocsmákban vagy a gyrososnál találkozni. A Széchenyi és Jókai téri szabadtéri programoknak pedig az az előnye, hogy a Fringe-ről mit sem tudó járókelők is belecsöppenhetnek a fesztiválba: a szavazásra igyekvő vagy a vasárnapi ebéd után fagyizó családokból pillanatok alatt tömeg alakul ki, ha tetszetős a muzsika. Még kora délután is – míg ugyanez nem mondható el a belső helyszínekről, ahol két és négy óra tájban a hozzátartozókon és a zsűrin kívül kevés az érdeklődő.

A Fringe egyébként reprezentatív képet nyújt arról is, hogy a különböző műfajok milyen arányban érdeklik ma Magyarországon azokat az embereket, akik bármiféle előadóművészeti tevékenységbe vágják fejszéjüket. Így természetesen túlsúlyban volt a könnyűzene – a recenzens, aki a fesztiválon a zsűri tagjaként volt jelen, nagyrészt ebből a műfajból kapott inkább hideget mint meleget. De általában még az eddig csak iskolanapokon fellépő, rossz hangosítással játszó és hamisan éneklő gimis zenekarok is tartogatnak akár szakmai, akár emberi szempontból érdekes meglepetést: egy jó basszusgitárost, vicces dobost, képzetlen hangját színpadi jelenlétével kompenzáló énekest vagy félszeg vokalistát, aki a koncert végére egészen felszabadul és belelelkesül. A szinte átláthatatlan mennyiségű könnyűzenei programból a recenzens a ZAT zenekar basszusgitárosának elképesztő arcát és színpadi mozgását és a rendkívül fantáziadús, vokális-elektronikus zenét játszó Jeffo’s Dream nevű együttest fedezte fel magának.

Természetesen egyéb zenei műfajok is képviselték magukat a Fringe-en: a legkülönfélébb összetételű komolyzenei formációk, a megélhetési kényszerből a fesztiválon újra és újra fellépő, világzenét játszó együttesek, mint például a hátborzongatóan-érzelmesen szép Dutar. Meglepően nagy számban szerepeltek a megzenésített verseket játszó együttesek, melyeknek többségénél sajnos alapvető probléma, hogy nem lehet érteni a szöveget.

A divathullámok a táncos műfajokat sem hagyják érintetlenül, valószínűleg nem kell már sokat várnunk a salsa-hadakra – idén a hastánc volt az egyik legnagyobb sláger, a recenzensnek legalábbis igen sok jutott ebből a fajtából. Ezek a produkciók kevéssé értékelhetők, különösen ami egyéni jellegüket és kreativitásukat illeti, ám a tökéletlen tánctudásukat mosolygással legyőző, a testükkel békében élő lelkes nőket (ideig-óráig) öröm látni a színpadon.

Fotó: Körtvélyesi László (Forrás: Fringe Fesztivál)

Kellemes meglepetést okoztak még a Pécsi Légitársaság bohócai. Hoppáretikül című előadásuk önironikus női gagek sorozata: Hollósi Orsolya és Kiss Andrea a legrafináltabb módszerekkel, egymással versengve harcolnak a közönség kegyeiért, s még a bohócklisékbe, például a szándékosan ügyetlen sztriptízbe, az elrontott kártyatrükkökbe és bűvészmutatványokba vagy A hattyúk tava-paródiába is eredetiséget csempésznek. Profi amatőrök.

Hallatlanul jó érzés véletlenül, minimális előfeltevésekkel csöppenni efféle produkciókba. De hát pont ez a Fringe lényege: a kaland, s az, hogy nem tudni, mit hoz a következő pillanat.