Az I. Frankofón Filmnapok nyitó filmje az Apró kis hazugságok volt, melyben számos ismert francia színész tűnik fel a vásznon, mégis valószínűleg Marion Cotillard neve cseng legismerősebben a nézők fülében. A két és fél órás film egy baráti társaság kusza viszonyaiba enged bepillantást. Bár egyik barátjuk súlyos motorbalesetet szenved és az intenzív osztályra kerül, a társaság mégis elutazik vidékre, hogy hagyományos és együtt töltött nyaralásukat megejtsék. 

A filmet – meglehetősen megtévesztő módon – néhány helyen vígjátéknak titulálták. A film címe is utal rá, hogy a baráti társaságot keresztül-kasul szövik az apró kis hazugságok, s erre egyik barátjuk tragikus sorsa hivatott ráébreszteni őket. A film egyik legnagyobb hibája, hogy számos zenei betét tördeli és egyben nyújtja meg, melyeket a rendező Guillaume Canet mintha arra használna, hogy hangulatteremtő hatásukkal megtegyék azt, amire ő nem volt képes. Hiába a meggyőző színészi alakítások, ha a túlsúlyba kerülő zenék csupán arra szolgálnak, hogy megríkassák a nézőket. 

Egy másik francia film is érdeklődésre tarthat számot hazánkban, hiszen A gyermekeim apja című alkotás ismertetője rögtön ezzel az információval indul: Tarr Béla producerének váratlan halála ihlette a filmet. A neves magyar rendező már a majd’ két órás filmhossz által megidéződik, de mintha a filmet jegyző Mia Hansen-Love nem érné be ennyivel. A színésznőként indult francia rendezőnő érzékeny filmet próbált készíteni egy sármos, a művészetért szinte mindent feláldozó producerről, akinek legnagyobb hibája az üzleti érzék hiánya. Humbert Balsan figuráját (aki Tarr Béla A londoni férfi című filmjének volt a producere) Louis-Do de Lencquesaing kelti életre a vásznon, méghozzá nagyon finom és okos színészi eszközökkel: nem eljátssza, hanem megjeleníti Balsan személyiségét. 

Az arisztokrata származású bohém producerről egyszerre tudunk meg sokat és semmit. A filmből ugyanis nem őt ismerjük meg, hanem a (művész)filmek létrehozásának bonyolultságát, összetettségét. A filmben feltűnik egy titokzatos, Stig nevű svéd rendező, aki „nem a legkönnyebb eset” és bár meghatározó rendezői vízióval rendelkezik, filmjei nem éppen kasszasikerek. Az ismertető idézett első mondata után nehéz nem Tarr Bélát meglátni ebben a figurában. A Cannes-ban különdíjjal jutalmazott alkotás Mia Hansen-Love szándéka szerint a gyászról szólna. Ezért is kár a közhelyes lezárásért: a producer nemcsak gyermekeiben, hanem a létrehozott filmjeiben is tovább él. A két órás opusz végén felcsendülő Que Sera, Sera giccsesen melankolikus dallama szintén Tarr Bélát juttatja eszébe az (immár lezárt) életművet ismerő filmnézőnek. Bár az Őszi almanach talán kevésbé közismert alkotása Tarrnak, mégis remek példa arra, hogy egy egyszerű sláger miféle metamorfózisra képes egy valóban súlyos tartalommal bíró film végén. 

Mivel a Franciaországban gyártott filmek nem jelentettek meghatározó élményt, külön öröm volt a más frankofón országok filmes terméséből szemezgetni. A súlyosnak szánt, komolykodó témák után csábítónak tűnt a már címével forró latin hangulatot ígérő belga alkotás, a Rumba. A Dominique Abel és Fiona Gordon szerzőpárosnak ez az ötödik közös filmje, s a Frankofón Filmnapok keretében egyből két alkotásukkal is megismerkedhetett a magyar közönség. Az Iceberg kapcsán csupán a történet komikusan abszurd szituációját vázolom fel: az egy éjszakára a hűtőterem foglyává lett Fionát csillapíthatatlan vágy fogja el minden dolog után, ami jéghideg. Ebből a szempontból az Iceberg szöges ellentéte a Rumba, melynek főszereplő házaspárja, Fiona és Dom (nem tévedés, a névadással nem szoktak sokat bíbelődni az alkotók) a Rumba iránt érez megmagyarázhatatlan szenvedélyt. A film hőskorát megidéző burleszk stílusú jelenetekből építkező mozgókép Almodóvart is megszégyenítő harsányan színes képi világgal párosul. A fix kamera szintén a film korai időszakát idézi meg, melynek a mozdulatlansága itt a humor egyik forrása lesz: pontosan végiggondolt rendezői koncepcióról árulkodik, hogy mi jelenik meg a kamera előtt és mi a kamerán kívül. 

A filmben használt burleszk jelenetek, az alkalmazott helyzetkomikum rettenetesen egyszerű, százszor láttunk már ilyet, mégis elérik hatásukat az előadásmód természetességének, valamint a kivitelezés precizitásának köszönhetően. A régi, jól ismert filmes eszközöket (szituációk, színvilág, ritmus, képkivágás stb.) újszerű összetételben használják az alkotók, és lám, ennyi elég is a sikerhez. A film hús-vér szereplői az animációs filmek rajzolt karaktereinek elnagyolt ábrázatát, idült tekintetét veszik kölcsön, hogy a gazdagon színezett, pöttyözött, csíkozott világba tökéletesen beleilleszkedjenek. A nézőt önfeledt szórakozásra csábító Rumba olyan film, melynek túlburjánzó gegjei és harsány színvilága – jó arányérzékkel – időben (alig több mint egy órás a film) önmérsékletre intette az alkotókat. Ezt a filmet látva az egész vetítéssorozatra érvényes megállapítást is levonhattunk: hiába filmes nagyhatalom Franciaország, az izgalmas utánpótlás nem feltétlenül onnan, hanem a volt gyarmatokról és általában a frankofón nyelvterületről várható.