Az előadásokon az „itt”, a „most” és a „kép korszaka” kérdéses léte mellett a fotózás intézményi rendszeréről is képet kaphattunk.
A Magyar Fotográfusok Háza által szervezett konferencián a fotográfia esztétikai kérdéseit és a reprezentáció lehetőségeit boncolgató elméleti előadások ugyanúgy szerepeltek, mint a fotózás intézményi kereteit, a művészek érvényesülésének feltételeit megvitató elmélkedések, kerekasztal-beszélgetések. Egy ilyen, egy fenékkel két lovat megülni kívánó rendezvényen félő, hogy a két vonal nem találkozik, hanem egymást értetlenül szemlélve elfut egymás mellett. Ez az érzés a Műcsarnokbeli rendezvényen is felmerülhetett a hallgatóságban, hiszen a kétféle párbeszéd alig-alig metszette egymást, és néha olybá tűnt, mintha két, egymással párhuzamosan zajló konferencián ülnénk egyszerre.
 Pfisztner Gábor és Mélyi József a konferencián |
Az előadások összeolvashatóságának lehetősége helyenként azért mégis megcsillant, hiszen mivel is lehetne jobban megmagyarázni az intézményi rendszer útkereséseit, mint az öndefinícióra törekvő, ám annak lehetőségét újra és újra megkérdőjelező kortárs fotográfia esztétikai kérdőjeleivel. Az érintkezési pontra Mélyi József tapintott rá igen érzékenyen előadásában, mikor is kijelentette, a viharos gyorsasággal változó műfaji határokat a szervezeti struktúrák és a finanszírozás képtelen követni. Pfisztner Gábor bevezető előadásában a kortárs fotográfia olyan közkedvelt problémáit sorakoztatta fel, mint a digitális/analóg vagy a dokumetálás/művészet viszonya. Pfisztner végül kijelentette, hogy jelenleg a nagy szintézisek idejét éljük, ami jól jellemzi nemcsak a fotográfia művészeti, hanem a szervezeti kérdéseit is.
Egy művészeti ág intézményi rendszeréről folyó beszélgetés nem is létezhet a „nincs elég pénz”, „a nagy ügyek elvesznek a bürokráciában” és a „nagy átszervezésre lenne szükség” klasszikus panaszkórusa nélkül. Ez természetesen a fotográfiában is így van, egy szakmai konferencia pedig a lehető legideálisabb helyszín arra, hogy a lelkes, de tehetetlen intézményvezetők mindezt elsírják.
 Balázs Katalin, Korniss Péter, Dezső Tamás, Benkő Imre és Erdei Krisztina |
A viszonylag fiatal művészeti ág érdekérvényesítési nehézségeinek és finanszírozási gondjainak feltárása mellett a konferencia szervezői arra is kísérletet tettek, hogy egyes, már megvalósult, sikeres kezdeményezések és pályaképek képviselői is beszámolhassanak eredményeikről. Ilyen volt Csizek Gabriella írása a magyar fotográfia nemzetközi jelenlétéről, amelyben a külföldön sikert aratott projekteket ismertette, illetve az a kerekasztal-beszélgetés, amelyben nemzetközileg is sikeres magyar fotósok beszéltek az (ön?)menedzselés lehetőségeiről. A biztos befutás know-how-jára persze nem sikerült rábukkanni, hiszen, ahogy Korniss Péter kifejtette, a külföldi megmutatkozás titka a véletlen találkozásokban rejlik, és Csizek előadásából is inkább a nemzetközi jelenlét esetleges, szerteágazó jellege rajzolódott ki. Habár a siker titkára nem derülhetett fény, mégis dicsérendő a pozitív pályaképek felmutatása, amely valamelyest képes volt ellensúlyozni az elősorolt szervezeti problémák aggasztó súlyát.
A konferencia jóval üdítőbb oldalát képviselték azok az előadások, amelyek a fotográfia esztétikájával és elméletével foglalkoztak. Peternák Miklós a digitalizáció fényképészetre gyakorolt hatásait vizsgálta. Példáival, többek közt egy Google Earth-ben tett virtuális kirándulás segítségével a világ reprezentációját felváltó, referencia nélküli, gondolati projekciókból táplálkozó képalkotás problémáját vázolta.
 Hornyik Sándor. Fotók: Palotás Ágnes (Forrás: maimano.hu) |
Peternák „itt” és „most” fogalmait is kikezdő előadása Hornyik Sándor gondolataival alkotott párt, aki a cím másik felével, vagyis a „kép korszakának” elméletével szállt vitába. Hornyik dolgozatában (ami egyébként életem leghosszabb konferencia-előadása volt a maga több mint másfél órás terjedelmével) a vizuális kultúrát is meghatározó népszerű elméletalkotók mentén olvasott meg néhány kortárs fotót. Az Erhardt-Debord, Gerhes-Lacan, Gyenis-Jameson és Szabó Dezső-Kittler párosokon keresztül vizsgálta meg a különböző képalkotási technikákat, mint a „szerző” alkotásban feloldódó pszichéjét leleplező eszközöket.
Hornyik és Peternák előadása izgalmas szellemi táplálékként emelkedett ki a fotográfia intézményi rendszerét tárgyaló programok közül, kár, hogy több előadás nem foglalkozott a fényképezés szellemi útkereséseivel. Helyette viszont sor kerülhetett a szintén maratoni (több mint egy órás), szerzői jogi problémákat tárgyaló beszélgetésre. Ez ugyan kétségkívül hasznos, viszont egyéni, ügyes-bajos problémákra kitérő jogi kisokos jellegénél fogva nem feltétlenül illik (főleg nem ilyen terjedelemben) egy szélesebb körben érdeklődőket toborzó konferenciára.
A konferencia előadásai, habár tematikájukat tekintve meglehetősen széttartóak voltak, képet adtak azokról a problémákról, megválaszolatlan kérdésekről és hétköznapi gondokról, amelyek a fotográfia esztétikai és szervezeti életét kísérik. A megoldások nem jöttek közelebb, de, ahogyan azt Csizek Gabriella is kiemelte, az is jó, hogy beszélünk róla. (A konferencián elhangzott tanulmányok olvashatók a Mai Manó Ház honlapján.)