 Részletek a kiállításból – A hattestparancsnok, 1916 |
Ma már nehéz elképzelni, hogy az egyik legfontosabb audiovizuális médium, a mozi kezdetben csupán vizuális volt, hiszen hangot nem rögzítettek a képekhez. Vagyis hát a filmnek volt hangja, ha szólt hozzá aláfestő muzsika, amelyet a premier moziban zenekar, kisebb intézményekben zongorista szolgáltatott. A némafilmeket ma legtöbbször instant zongoramuzsikával láthatjuk, már ha láthatjuk egyáltalán. A moziból (eltekintve egy-két művészmozis nosztalgiaesttől) rég kihalt a műfaj, tévében pedig még a legvadabb éjjeli műsorsávban is maximum Chaplin-filmek, Stan és Pan–jelenetek, esetleg Buster Keaton A generálisa jelenik meg. Pedig szép számmal születtek filmek a dolby surround üknagyapja előtt is, nem csak Hollywoodban, de például Magyarországon is. A Műcsarnok Menü Pont Galériájában látható kiállítás a magyar némafilm hőskorába nyújt bepillantást sztárfotók, plakátok, valamint forgatásokon készült werk- és standfotók által.
A kiállítás apropóját egy nagy ívű digitalizációs projekt, az Európai Filmes Átjáró ‒ European Film Gateway (EFG) 2008 óta tartó archiválási munkálatai szolgáltatták. A tizennégy ország filmarchívumait felölelő vállalkozás részeként a Magyar Nemzeti Filmarchívum is vállalta 1000 fotó és 1200 plakát hozzáférhetővé tételét. A kiállításon a fotók és plakátok mellett az EFG oldalán is böngészhetünk, nézhetünk filmrészleteket, sőt élőzenés filmvetítésekre is sor kerül, ahol zongorakísérettel, teljes mozivásznon csodálhatjuk Fedák Sári drámai vonulását.
 Havasi Magdolna, 1915 |
Az archiválási vállalkozás első ránézésre nem tűnik olyan nagy eseménynek, amelyet kiállítással kellene ünnepelni, a némafilmes anyag esetében azonban kiemelt jelentőséggel bír a fennmaradt korpusz digitális rögzítése. Hiába készült ugyanis komoly mennyiségű némafilm Magyarországon 1929 előtt, csupán a filmtermés töredéke maradt fent, köszönhetően a vérzivataros időknek, na meg a zselés celluloid gyúlékonyságának. A közelmúltban összegyűjtött, filmekhez kapcsolódó képanyag most könnyedén megtekinthetővé vált, és izgalmas bepillantást enged a századelő filmes világába. Ebből a digitálisan is elérhető gyűjteményből válogat a kiállítás, és habár a sok esetben csak töredékesen fennmaradt opuszok annyira nem is, de a képek által megidézett kor, a mozi világának ez az úttörő szakasza mégis érdekes lehet a multiplexen szocializálódott filmfogyasztóknak számára is.
Ez a világ pedig roppant izgalmas. Budapest ebben az időben vált világvárossá, a filmkultúra pedig gőzerővel zakatolt a mozigépeken. A mai filmnyelv előzményeként a némafilmek melodrámából és pantomimből táplálkozó, túlzó, széles mozdulatokkal és groteszknek ható mimikával dolgozó világa virágzott. Az erősen kontrasztos fekete-fehér mozgóképeken a hősnők széles karcsapásokkal omlanak össze bánatukban, a legapróbb kérést is imára kulcsolt kézzel intézik egymáshoz a szereplők, a gyanú pedig őrülten forgó szemgolyóként jelenik meg a vásznon.
 Filmplakát |
Mai szemmel nézve a filmek gesztusnyelve már-már komikusnak hat a mozgóképen, de egész más a helyzet a fotók esetében. A forgatásokon készült standfotók a filmek egyes jeleneteit emelik ki, állóképpé dermesztve a mozgást. A kolozsvári Dunky-fivérek vagy a Budapesten működő Angelo forgatásokon készült képei drámai pillanatokat örökítenek meg – nem véletlenül, hiszen a némafilmekben kevés nem drámai kép adódik. A heves gesztikulációnak köszönhetően a pillanat épp olyan kifejező és érthető marad, mint a filmen ábrázolt folyamat. Berky Lili távolba révedő tekintete a Havasi Magdolnából, vagy a mulatozó, majd az asztalon szundító társaság képe A kormányzóból önmagában is narratív, mondhatni, állóképként is mozgó. A standfotók így minden szempontból a film és a fotó közti metszetként értelmezhetők.
A kiállítás leglátványosabb elemei kétség kívül a plakátok, amelyek hol cizellált szecessziós indákkal, hol nagyvonalú letisztultsággal ragadják magukhoz a néző figyelmét. Nem véletlenül, hiszen a kor egyik legfontosabb médiuma volt az utcai plakát, amely akkortájt a figyelmet nem dús keblekkel, hanem művészi kidolgozottsággal és a mai szemmel nézve rendkívül sok információval hívta fel magára. A kompozíció itt is történetet mesél, mint például a Földes Imre által, a Vergődő szívekhez készített plakát, amelyen az engedni nem akaró atyának könyörög nő és gyermek (természetesen imára kulcsolt kézzel). „Társadalmi dráma 5 felvonásban” – olvasható a megindító jelenet alatt, kiemelve a film és a színház közeli rokonságát. Vagy ott van a szintén Földes Imre által jegyzett A gyónás szentsége plakátja, amelyen Berky Lili vár térden állva feloldozást, mögötte a megfeszített Jézushoz fohászkodó asszonyokkal, afféle középkori ikonológiai utalással vetítve előre a film történetét.
A plakátokon nemcsak történetek, hanem a kor sztárvilága is felsorakozik. A szerencse fia plakátját Csortos Gyula képe uralja, aki „mesteri filmalakítást” nyújtott a műben, de megemlíthetjük A nagymama plakátját is, amelyet Blaha Lujza dedikációval is ellátott képe tölt ki szinte teljes egészében. Kiemelkedő szépségű Bíró Mihálynak A faunhoz készített plakátja, amelyen a cikornyás „f” betűből bújik elő a patás címszereplő, nem annyira a történet várható izgalmaival, mint inkább a szemkápráztató szecessziós esztétikával csalogatva a közönséget. A gólyakalifa Ékes Árpád által készített plakátján az avantgárd találkozik a történettel, a fotelban üldögélő, mértani alakzatokká egyszerűsödő főhős és a fölé tornyosuló, szinte a másik figurát bekebelező arc kettősével.
A kiállítás (az egyesület nevét kölcsönözve) a múltba vezető átjárót ígér, ahová a némafilmek vezetnek el. A filmek furcsa, bizarrnak ható világát nehéz közelinek érezni, de a kor egy piciny szeletkéjére mégis rácsodálkozhat a látogató. Aztán csak néz, mint a moziban.
A kiállítás 2011. szeptember 25-ig látogatható.