Ha a Titanic filmfesztivál legfőbb jellemzőjének továbbra is a provokatív karaktert, a merészséget tekintjük – mint ahogy sokáig ez bizton így volt –, úgy megnyugvással konstatálható, hogy a hagyományosan erős dokumentum-szekcióba ezúttal is több felkavaró és felforgató alkotás került. A mindösszesen négy film egytől egyig súlyosan drámai anyaghoz nyúlt, a rendezők brutális rémtettek, múltbéli sérelmek és istenkísértő vállalkozások nyomába eredtek, melyek többnyire magukkal hozták a dokumentáció formáját is. A Filmdokkba került művek megdolgozása jobbára nélkülözi az újszerű és reflektív poétikai leleményeket: erejük és legfőbb erényük legkivált a témaválasztásban és a tárgyhűségben rejlik.

Emlékeim nyomában

Jóllehet a témák a lehetőségekhez képest szerteágazónak és változatosnak tűntek, közös motívumnak látszik (már a három filmet is meghatározó Ázsia-tematikán túl) a múlt felderítése, újrajátszása, illetve a minderre tett kísérlet. Az Emlékeim nyomában főhőse számára ez kardinális kérdés: Oyvind Aamot, a norvég világutazó egy kínai útja során egyik pillanatról a másikra elvesztette az emlékezetét. A vélhetőleg korábban is nyitott szellemű, rasztahajjal és bizarr szakállal felszerelkezett Oyvind traumatikus élményét követően gyermeki naivsággal csodálkozik rá a világ legtriviálisabb tényeire is – éppolyan meglepőek számára a nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások, mint magának az emlékezetnek a koncepciója is, vagy az, hogy a gyermekek a felnőttekkel egyazon fajba tartoznak. Thomas Lien rendezőt már csupán Oyvind felkutatása okán is dicséret illeti, hiszen a főképp melodrámákból ismerős állapot tapasztalata valóban átélhető lesz a norvég áldozat társaságában – ráadásul ezzel párhuzamosan a különféle társadalmi konvenciók külsődlegességére is revelatív tekintet nyílik. Fölöttébb sajnálatos azonban, hogy a film második etapja során, amikor Oyvind, alkalmasint rendezői biztatásra, a tragikus esemény konkrét körülményeit igyekszik felkutatni, kellemetlenül hatásvadász megoldásokkal találkozunk. Hogy a film végére olykor már a valóságtartalomban is kételkedni lehet, alighanem szintén az erőszakolt rendezői koncepció számlájára írandó.

A nép ellenségei

Amiképp az Emlékeim nyomában is egy kutatásra épül, úgy Rob Lemkin és Thet Sambath mozija, A nép ellenségei is hasznosítja a nyomozás narratíváját. A mezítlábas kiállítású, ám annál erőteljesebb film Thet Sambath évtizedes fáradozásait szerkeszti másfél órába: a kambodzsai újságíró a Vörös Kmer brutális rémtetteinek körülményeiről igyekszik kifaggatni néhány akkori hóhért, no meg magát a Kettes Számú Testvért, Pol Pot örök jobbkezét, Nuon Chea-t. A békés nyugdíjasként éldegélő tömeggyilkos bizalmába fogadja a kedvesen naiv, jóllehet sokszor rémisztően éles kérdésekkel készülő Sambath-ot, nem tudván, hogy újdonatúj kegyeltje szintén elvesztette családtagjait az 1975 és 1979 között tartó esztelen gyilkolásban (amikor a Vörös Kmer még a szemüvegeseket is igyekezett kiirtani, és öt év alatt a különféle módszerek kombinálásával körülbelül a populáció 20 százalékával végzett). Ugyan Nuon Che beszédesnek aligha mondható, Sambath hosszú évekre nyúló, kitartó munkája végül meghozza az eredményt, és a Kettes Számú Testvér beismeri, hogy akkor sem volt minden tökéletes – sőt még arra is rá lehet venni, hogy találkozzon két akkori, mezei gyilkossal, és magyarázza el nekik, mi végre volt ez az egész. Mert a véreres szemű, ősz hajú bácsi tényleg nem érti, miért kellett harmincöt éve több száz torkot átvágnia a mezőkön – de ha megkérik rá, zavartan és mosolyogva elmutogatja, hogyan kell csinálni.

A Vörös Kápolna

Hasonlóképp elképesztő jelenetekkel találkozhatunk a dán Mads Brügger filmjében, ám a rendező ízig-vérig provokatív intenciói nyomán végül nem jutott olyan messzire, mint Lemkin és Sambath megdöbbentő munkája. A Vörös Kápolna egy azonos nevű alkalmi színházi csoport útját kíséri végig: Brügger magát színházrendezőnek kiadva egy kulturális csereprogram keretében és két dán állampolgárságú, koreai komikus társaságában érkezik meg a hírhedt diktatúra fővárosába, hogy a rezsimet dicsőítő előadással kedveskedjenek vendéglátóiknak. A terv persze sokkal inkább az elnyomó rendszer blődséggel való provokálása volna, némileg olyan módon, mint ahogy azt a Boratban is láthattuk – ami különösen attól lesz éles, hogy az előadás egyik szereplője, Jacob fogyatékos, ilyenformán pedig a sérülteket állítólag táborokban elimináló ország számára fölöttébb felforgató látványként szolgál. A csapat mellé kirendelt kulturális felügyelő-asszony, Pak azonban teljesen átrendezi a darabot, és Jacob a rendszer igazságosságát hirdető propaganda eszköze lesz – ám az agymosottan tapsoló nézők, az átverést észrevenni képtelen hivatalnokok és a kedvesen érdeklődő politikusok révén maróan szatirikus képet kapunk az utolsó sztálinista diktatúráról. Kár, hogy Brügger majd’ elannyira leegyszerűsítő módon igyekszik tárgyát ábrázolni, mint amiképp az általa elítélt propagandisták – hogy filmje mégsem csúszik el, az főleg Jacob lelkiismeretének és kettejük konfliktusának köszönhető, melynek bemutatása során megkapóan erős, egyszerre drámai és abszurd jelenetek sorjáznak.

14-18 – A világégés (A képek forrása: titanicfilmfest.hu)