Egy tisztán feldolgozásokból álló repertoár kezdő zenekarok esetén egyrészt szükségmegoldás, másrészt rendszerint kínos végeredményt hoz. Neves profi muzsikusok tolmácsolásában viszont egy ilyen produkció minőségi élményt ígér. Ezért fájó, hogy a Fellegini Klezmer Gipsy Band "romjain" tavaly alakult Fellegini Multikulti Session koncertje bár sok élvezetes momentumot tartalmazott, összességében mégis némiképpen csalódás volt. Pedig papíron makulátlan volt minden.
 Fellegi Balázs |
Adott egy operaénekesi képezettségű frontember, a kiemelkedő muzikalitású Fellegi Balázs, aki a klezmer műfajában is otthonosan mozog. A csapat másik hangja (ezen az estén) a szintúgy elvitathatatlan tehetségű Magyar Bori, akit sok egyéb mellett a Besh o droM zenekarból ismerhet a nagyközönség. Kardos Dániel gitáros a jazz, a kortárs, a film- és világzene zsánerében egyaránt otthon van – ami már önmagában is jelzi muzsikusi kvalitását. A ritmusszekcióra sem lehetett panasz (Dudás Zsombor – dob és Huszár Mihály – bőgő), amiként Vázsonyi János szaxofonos neve is jól cseng a szakmában. S ha mindez nem volna elég, trombitán az a Koós-Hutás Áron játszott, aki 2008-ban az ország legjobbja lett egy rangos jazztrombita-versenyen. Ráadásul a tagok a legkülönfélébb párosításokban együtt játszanak már jó ideje, így az összeszokottság is kipipálva.
A programban pedig fülbemászó és közkedvelt örökzöldek garmadája. Más szóval: ordas közhelyparádé. Bár ez az – inkább a helyszín, semmint a zenekar miatt – összegyűlt nézősereget egyáltalán nem zavarta, vélhetően még örültek is neki. Magam viszont nem igazán tudok mit kezdeni mondjuk a már boldog-boldogtalan által elénekelt Fever, vagy a Ray Charles által híressé tett Hit the Road Jack című örökbecsű sokezredik, semmi izgalmasat nem hozó bemutatásával. Ugyanez áll a Creedence Clearwater Revival Tina Turner révén alapművé lett Proud Maryjére vagy az Eagles nem kevésbé klasszikus Hotel California című eposzára. Különösen, hogy számomra mindkettő úgy hatott, mintha egy elcsigázott próbatermi verziót hallgatnék. A Proud Mary lomha bevezetőjében nem találtam a középpontot (a húzós részt elég nehéz elrontani), a Hotel Californiában pedig Fellegi többször is kifejezetten simlisen intonált.
 Magyar Bori |
Bill Haley Rock Around the Clock című slágere és az elmaradhatatlan Tutti Frutti közben pedig egyenesen arra kellett rájönnöm, hogy a rockabilly nem áll jól Felleginek. Nem hiteles, hiányzott belőle az erő és a tűz. Little Richard még a hatvanas éveinek dereka táján is meggyőzőbben sztorizott Sue-ról meg Daisyről (lásd a vonatkozó koncerfelvételeket). Az együttes névadójánál állandó védjegynek számító etnó íz szinte csak mutatóban volt jelen a programban, sokkal inkább a jól ismert világslágerek domináltak. Meglepő módon, megkövült klasszikusok és egynyári szösszenetek egyaránt terítékre kerültek. Így például a 4 Non Blondes középszerű Whats Up című száma (nevezett zenekarról sokat elmond, hogy második lemezük készítése alatt feloszlottak) – egyébként Magyar Borinak köszönhetően élvezhető előadásban.
Szintén Magyar Borihoz fűződik az este egyik csúcspontja, Sam Brown kifejezetten nehezen énekelhető Stopja, melyet a művésznő nem csupán derekasan abszolvált, de bluesos frazírjaival még sajátjává is tett. (Sam Brown szólistaként szintén kétnyári sztárnak mondható egyébként, ám vokalistaként valóságos ikonnak számít rock-körökben.) Számomra a másik kiemelkedő pillanat Herbie Hancock Cantaloupe Island című klasszikusa volt. Az instrumentális szerzemény önmagában is örök és zseniális, húzása közel ötven éve megbabonáz mindenkit. Ha pedig ilyen értő fúvósók kezei közé kerül, mint esetünkben, akkor eljő a főhajtás ideje.
Volt még persze sok minden, Leonard Cohentől kezdve a klezmer örömzenélésig bezárólag, de a két említett tétel színvonalát másutt nemigen sikerült reprodukálni – igaz, amíg a közönség tapsol és jól érzi magát, ez majdhogynem mindegy is. És tapsoltak, sőt olykor még táncra is perdültek. Buli volt.