Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SÍRNI A KÁRPÁTOK ALATT?

Fehér Béla: Lecsó
2010. febr. 8.
Olvasunk a gyomorrákról, az apját ájultra ivással sirató, pincében badizó hűtlen férj bélmosásáról, és azon kapjuk magunkat, hogy nyerítve röhögünk, bár voltaképp sírnunk kellene. Fehér nem prédikál, az írásokból mégis kiolvasható a nem túl biztató diagnózis. TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

A borítón egy barna kéz, benne feltört tojás, amelyből éppen csúszik ki a szmötyi. Az ujjak érdekesek, nem pusztán a fura alakzatú körmök miatt, hanem mert mutató ujjával a kéz tulajdonosa a hátsó borító felé mutat, megfordítjuk a könyvet, és lám: egy villára, amelynek meggörbített ágai mintha maguk is ujjak volnának. A kép játszik. Michelangelo, Sixtus-kápolna, mennyezetfreskó, innen aztán eljutunk a teremtésig, hiszen mi más a lecsókészítés, ha nem teremtés. Fehér Béla is játszik a teremtéssel, megint kifőzött valamit, azonban ezúttal sem a rég várt újabb regényét, hanem tíz év után egy újabb kompilációt kisprózáiból.

És hogy mennyire jól tette, azt a Magvető által gondozott válogatásban lapozva látjuk. Nem csupán abból, hogy ott díszeleg belül: változatlan utánnyomás, ami ha jól fordítom, azt jelenti, viszik, mint a cukrot, de abból is, hogy jelen sorok írója a kötet olvasása közben napjában többször szembesült azzal a kellemes érzéssel, hogy alig tudja levakarni a vigyort elégedett arcáról.

lecsoPersze ez a probléma nem érte váratlanul, mármint jelen sorok íróját, hiszen néhány éve Fehérbéla-szindrómában szenved, amely kórságnak a tünetei közt szerepel a Fehér-szövegek olvasása iránti olthatatlan vágy, illetve az olvasási élményekről boldog-boldogtalannak való beszámolás. Szövődményként jelentkezett a Fehér-könyvek tukmálása, ez a legkínosabb. Főként azért, mert noha a kötetek odaadása nehezen megy (valahogy az ismeretlen nevű kortárs írók nem menők), visszaszerzésük egyenesen lehetetlen. Számolva tehát mindezekkel, érdemes a Fehér-könyvekből duplán vásárolni.  

Maguk a művek főként publicisztikai műfajokhoz sorolhatók. Van itt humoreszk, tárcanovella, karcolat, valóság show, naplórészlet, szappanopera, önéletrajz-paródia és a többi. Még népmese is például a szegény emberről, aki a gazdag emberen meglátott batman-gúnyáért epedezik. Egy amúgy maratoni futó rövid sprintjei ezek, amelyekben például az abszurd, a szatíra illetve a már említett magyar népmese stíluselemei keverednek és főnek egybe. A fülszöveg emleget még „társadalomkritikai látletet” is, de ezek csak címkék, a lényeg úgyis az, hogy jók-e vagy sem. Elárulom: ha kivonjuk a vigyorgásból az esetleges rajongást, a végeredmény akkor is az lesz, hogy jók.

De hogy mitől jók, ezt már nehezebb megmondani. A legtöbbször valami őrület van bennük, ráadásul nem kis adagban. A Monty Python-társulat tollára való halálosan profin kivitelezett ökörség például a Leves című kétoldalas, amelyben lóbab árusítás közben elegyedik beszédbe két nő, és azon nyomban meg is beszélik az egész életüket. Amíg a csülök legideálisabb elkészítését tárgyalják, és egyéb receptekről is szó esik, mellékesen megtudunk róluk mindent, hogy az egyikük ura szövetkezeti traktoros volt, a másik férje meg ha dühöngött, bútorokat tört, az egyiket megütötte az áram, amikor belepiszkált a villanyórába, a másik meg lelépett egy repedt sarkú lotyóval.   

Fehér tehát játszik, de ez a játék végig kissé keserű, és ha belegondolunk, véresen komoly. Tar Sándor A mi utcánk című novellafüzére juthat eszünkbe, amikor olvasva a gyomorrákról, alkoholizmusról, visszér belobbanásról, meg az apját ájultra ivással sirató, pincében badizó hűtlen férj bélmosásáról, azon kapjuk magunkat, hogy nyerítve röhögünk, bár voltaképp sírnunk kellene. Fehér nem prédikál, az írásokból – az érezhetően indulatból megírt daraboknál talán túlságosan is egyértelműen, de többnyire a sorok közé bújtatva – mégis kiolvasható a nem túl biztató diagnózis.

Néha úgy tűnik, az író mindent tud, az egész világot ismeri, vagy ismerni vágyja, mindenttudó elbeszélő. Éppolyan bennfentesnek bizonyul a gasztronómiában, mint az ornitológiában vagy a fodrászmesterség apró titkaiban, de egy  középkorú boltosnő mindennapjairól, lelke szappanoperába illő kis történeteiről is hitelesen képes beszámolni. Az írások térben és időben olykor szemet gyönyörködtetően össze nem illő figuráinak beszélgetésein (például a néhai Hajgató Sándor szobafestő leanderként újjászületve beszélget Trombitás nénivel rögtön az első tárcanovellában, vagy gondoljunk a Cserepes Béla tűzoltó és egy sportkocsis huszonöt éves törékeny szőke lány abszurd párosára) tapasztalhatjuk az unalmas, hétköznapi Magyarország zavarát, ahol minden mintha rossz helyen volna, és mindent másra használnak, mint amire eredetileg tervezték: a meszesgödör mosdó, a buszváróból meteorológiai állomás, a főtéri falatozóban csak tajvani balettcipőt kapni. Fehér Magyarországában senki nem figyel senkire, mindenki hajtja a magáét,  az óvónők, földrajztanárok, lomtalanításon cuccolók, közös képviselők, virágkertészek, ügyintézők csak rotyognak egy istentelenül nagy kondérban. A jószerencsét meg, jelenjen meg akár a milliós összegeket önzetlenül  osztogató aktatáskás vagy a klassszikus aranyhal formájában, leköpik, illetve visszadobják. A két-háromperceseket olvasva alkalmunk nyílhat elgondolkozni, valóban „ilyen aljas, gonosz, elfajzott, farkát himbáló világban” élünk-e, és elkezdhetjük-e a sírást a Kárpátok alatt.

Vö. Ficsor Benedek: Egytálétel 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek