A fotózást annak köszönhetjük, hogy az 1839-ben szabadalmaztatott eljárást a francia állam megváltotta, és az emberiségnek ajándékozta. Óriási szenzáció volt, hogy kép készülhet valamiről festőművész közreműködése nélkül is. Az olcsó és gyors módszer révén nem csak a nagy vásárlóerővel rendelkező előkelőségekről készülhetett portré, így a fotózás gyorsan populáris lett. 

 

A kamera a festészettel ellentétben képes arra, hogy a pillanatot azonnal megörökítse, méghozzá akár észrevétlenül. Mivel az alany tudta nélkül, titokban készült felvételek gyakran igazabb világot mutatnak be, mint a beállított képek, a fotósok késztetést éreznek, hogy ilyeneket készítsenek. De mi a helyzet a modellek személyiségi jogaival? A Tate Modern tizennégy teremből álló, megközelítőleg 250 fotót bemutató kiállítása emocionálisan és fizikálisan is megerőltető. A XIX. századtól napjainkig – az amerikai polgárháborútól az öbölháborúig, egy 1860-as kínai kivégzéstől egy modern amerikai börtön kivégzőszobájáig – sok mindent felölel. 

 

Az első terem rögtön tisztázza az erő- és jogviszonyokat. Philip Lorca diCorcia amerikai fotós Fejek című sorozatában gyanútlan utcai járókelőkre irányította rejtett vakuját, amelytől a felvételen szinte kiemelkednek a tömegből. Mivel csaknem óriásplakát méretűre nagyította őket, természetességük ellenére mégiscsak zavarba ejtően beállítottnak tűnnek a felvételek. A képeken 2006-ban az egyik alany magára ismert és beperelte diCorciát, ám az amerikai bíróság precedens értékű döntése felmentette, kimondván, hogy az önkifejezésre való jog értelmében a művészi céllal készített felvételek alanya elveszíti önnön képmására való jogát. 

 

A második terem különleges fényképezőgépeket is bemutat, amelyek lehetővé teszik, hogy a fotós észrevétlenül kapja le gyanútlan áldozatát. Láthatunk sétapálcába, cipősarokba, zsebórába rejtett, valamint kémfilmekből ismert hosszúkás szupernagyítós szerkentyűket; olyat, amelyik csukott védőkupak ellenére is fotózhat, s olyat is, amelyik egészen más oldalról fényképez, mint amerre irányítják. 

 

A kiállítás öt szekcióra oszlik: A láthatatlan fotós, A hírességek és a bámuló közönség, Leselkedés és vágy, Az erőszak tanúi valamint az Ellenőrzés és kontroll. A kategorizálás bizonnyal elengedhetetlen volt, mégis erőltetettnek tűnik, és leszűkíti a téma által kínált lehetőségeket. 

 

Míg az 1890-es évek New York-jának nyomortanyáit fotózó Jacob Riis-től, Lewis Hine-on és Paul Strand-en át eljutunk a kortárs fotósokig, sok közismert névvel találkozunk. Itt vannak Walker Evans 1930-as években készült, Sokan vannak a meghívottak című sorozatának metróutasai; Brassai a 30-as évek titkos Párizsának kis kávézókban csókolózó párocskái, Man Ray 1926-os transzvesztitája (The Transvestite Babette). Yale Josl egy mozi halljában rejtette el kameráját, hogy a tükörképüket fürkésző, saját maguknak pózoló látogatókat megörökítse. Henri Cartier-Bresson, Helmut Newton, Lee Miller, Nan Goldin és Robert Frank mellett láthatunk képeket mobiltelefonos amatőr-fényképészektől is. A fényképezés felfedezése óta készülnek titkos felvételek a hírességek intim pillanatairól. Ezeket nézegetve felvetődik, hogy vajon a fotóriporterek és a paparazzik munkája művészetnek tekinthető-e. Alapvető törekvésük, vagyis hogy fotójuk jó pénzért a címlapokra kerüljön, nem kifejezetten művészi célkitűzés, viszont korunk celebek iránti rajongását és olthatatlan kíváncsiságát tükrözi, s ezért nem elhanyagolandó jelentőségű korrajz. A helyzetek dokumentálása vajon átbillen-e művészetté, s ha igen, mikor és mitől? 

 

A Szex és a vágy részlegben döbbenten állapítom meg, hogy a prüdéria végképp eltűnőben van Angliából. Susan Meiselas Carnival Strippers című sorozata meztelen táncosnőket mutat be ámuló, bámuló, röhögő és nyáladzó férfiak körében. Merry Alpern Dirty windows, 1994 című sorozatát prostituáltak ablakain belesve készítette. Az odabenn zajló akciónak mindig csupán egy részlete látszik: a pénzért nyújtott kéz, kokainadag, egy nadrágból kilógó pénisz, egy eltorzult arc…  

 

Egy elsötétített folyosón haladunk át a kiállítás második felébe. A falon Kohei Yoshiyuki infravörös kamerával készített fényképei láthatók, amelyeket egy japán park sötétjében készített szeretkező párokról, meg a bokrokból leselkedő számos kukkolóról. A nyomasztó hangulat fokozódik, erőszak és tragédiák következnek végeérhetetlen sorban, égő épületek, gyilkosságok és öngyilkosságok, fuldoklók és bankrablók, drogfüggők, lincselések és háborúk. 

 

Nick Ut riportja a vietnami háborúban ledobott napalmbomba robbanása után menekülő gyerekeket ábrázolja. Oliver Lutz kortárs fotós installációja, a Leo Frank meglincselése a kiállítás egyik csúcspontja. A néző nem csak megfigyelő, hanem része a jelenetnek. Keretbe helyezve arra kényszerül, hogy elképzelje magát a gyilkossággal vádolt, mára egyértelműen felmentett fiatalember felakasztásának tanújaként. Lutz munkája élesen veti fel a kérdést: milyen szerep jut a képek szemlélőjének? Nem könnyű hosszabban farkasszemet nézni az emberiség ilyen volumenben bemutatott árnyoldalával, és az Ellenőrzés részlegben KGB ügynökök, határátkelőhelyek, illegális bevándorlók, őrzött és ellenőrzött katonai épületek következnek… Sophie Calle képei szinte felszabadítóak, ezek egyébként a Tate állandó anyagából kerültek ide. Calle a kontroll egy egészen más szintjéről beszél. Hotelszobákban fotóz a vendégek tudta és engedélye nélkül, aprólékosan leltárba véve a környezetet és az otthagyott holmikat. Az oknyomozó riport kelléktárából vett módszerrel belép az idegenek privát szférájába, leírásai tág teret hagynak fantáziánknak az értelmezésre és fiktív személyiségek elképzelésére. 

 

Az utolsó szakasz olyan felvételeket mutat be, amelyeket a megfigyelő-kamerák (ún. CCTV-k) készítettek. A felvetett téma különösen releváns ma Londonban, ahol a terrorizmus elleni küzdelemre hivatkozva fokozódik a megfigyelés. Nemrégiben a fotóriporterek a Trafalgar téren demonstráltak “Fényképész vagyok, nem terrorista!” felirat alatt tiltakozva az ellen, hogy egyre többször minősítik őket gyanús elemnek. Mellesleg a Tate összes termében két szögből figyelik a látogatókat, Londonban a jelentősebb épületek (köztük iskolák és óvodák), valamint a tömegközlekedési eszközök mindegyike CCTV-s. A kiállítás is egy ilyen CCTV kamerával végződik, amelyet a fal felé fordítottak. Thomas Demand alkotása – mi felnézünk rá, ő lenéz ránk.