Elsősorban azonban koncertező ütőhangszeres művész; „főállású” szóló-ütőhangszeresként talán a legelső a világon. Magyarországon most szerepelt először, bár – hogy megelőlegezzem a lényeget – remélhetőleg, nem utoljára.
 Evelyn Glennie |
Evelyn Glennie három nagyobb lélegzetű darabot adott elő zenekari kísérettel, majd zárószámként – némileg meglepő szerkezeti megoldásként – Muszorgszkij művének, az Egy kiállítás képeinek Ravel-féle zenekari átirata következett. Az viszont elmondható, hogy a koncert in medias res, a dolgok sűrűjébe belevágva kezdődött. Az első szám Vivaldi C-dúr furulyaversenyének az előadó által vibrafonra és vonószenekarra készített átirata volt – egy bravúros átirat, amely a furulyaszólamot a lehető legidiomatikusabban és a legnagyobb természetességgel alkotja újra ezen a tökéletesen eltérő lehetőségekkel rendelkező hangszeren. A gyors tételek ördögien, de nem öncélúan nehezek, és mindvégig érezhető, hogy a virtuóz számára milyen muszkuláris öröm a lejátszásuk. Glennie vibráló intenzitással, lehengerlő kisugárzással és energiával, bravúros és magabiztos technikával, ugyanakkor – különösen a lassú tételben – a hangminőség, a dinamikai és agogikai nüanszok iránti egészen rendkívüli érzékenységgel adta elő a darabot.
A második műsorszám James Macmillan Veni, veni, Emmanuel címet viselő, a művésznő felkérésére komponált ütőversenye volt, melyben a szólista a színpad különböző pontjain elhelyezett ütőhangszer-csoportokat: gongokat, marimbát és vibrafont, dobokat, harangokat szólaltat meg. A nagylélegzetű mű a szerző szavaival „az advent teológiai üzenetének kibontása”; ugyanakkor nagy vonalakban és persze egybekomponáltan, a hagyományos gyors–lassú–gyors versenymű-nagyformát követi. Jóllehet a középső részben tanúi voltunk iszonyt és pokoli szorongást felidéző, szuggesztív zenei pillanatoknak, a kompozíció legnagyobbrészt mégis kielégítetlenül hagyott, bő lére eresztettnek, rutinból megírtnak hatott. Glennie játékának lenyűgöző ereje és kisugárzása, a hangok élményszerűen koncentrált minősége, és különösen a dobok megszólaltatásában nyújtott, ritmikailag és hangzásilag is revelatív teljesítménye azonban „hátára vette” a darabot, és rabul ejtette a hallgatót. Az élményhez természetesen Keller András zenekarának rendkívül precíz és intenzív játéka is hozzájárult.
A szünet után Askell Masson Koncertdarab kisdobra és zenekarra című művét játszotta Evelyn Glennie és a Concerto Budapest. Ez a kompozíció nemcsak rövidebb, de koncentráltabb, izgalmasabb is volt az előzőnél, és még inkább előtérbe engedte a merészen megválasztott szólóhangszert, a kisdobot, amely a darab igen nagy részében szólóban játszik. Úgy is mondhatjuk: a darab nem más, mint egy hangszer változatos és sok esetben ismeretlen arcainak enciklopédikus bemutatása. Nos, a szerző hangszerismerete és fantáziája elismerést érdemel, Evelyn Glennie játéka, a maga ezer színével és árnyalatával – kezdek kifogyni a jelenség érzékeltetésére alkalmas szavakból – pedig ennél többet: bámulatot.
 Keller András |
Evelyn Glennie honlapjáról kiderül: ügynöksége minden koncertrendezőtől azt kéri, hogy a reklámanyagon, ismertetőkön ne utaljanak rá: Dame Evelyn süket. Mindeddig magam is önként eleget tettem ennek a kérésnek. Most azonban mégis úgy érzem, hogy utalnom kell rá (a dolog természetesen nem titok, Glennie könyv formájában kiadott, a Jó rezgések címet viselő önéletrajzából is kiderül). A művésznő ugyanis, aki kora gyermekkorától rendkívüli zenei képességeivel tűnt ki, 12 évesen majdnem tökéletesen elveszítette a hallását. Nagyon is érthető, ha azt szeretné, hogy teljesítményét abszolút mérce szerint értékeljék hallgatói, nem pedig valamiféle kuriózumként, „állapotához képest”. Ám az is érthető, ha számunkra, a hallgatói számára, a tőle kapott jelentős zenei élmény túlmutat önmagán. A „sztori” persze nyilván bulvár-szintű reakciókat is kivált, de nem csak azokat. Evelyn Glennie izgalmas személye mélyen elgondolkoztató; rejtélyek sorát veti fel, és végső soron mégiscsak csodának kell tartanunk; ha másnak nem, az emberi akarat és győzni akarás csodájának.
A Muszorgszkij–Ravel-darab előadása egy megszokottabb világba zökkentett vissza bennünket, s az előadókat dicséri, hogy hamar magukhoz tudták ragadni teljes figyelmünket. Az immár a középpontba kerülő zenekar, ha nem is mindig maradéktalan perfekcióval (a vonóshangzás kisebb gyarlóságaira, apróbb pontatlanságokra gondolok), de mindent összevéve színekben gazdagon és sok szép egyéni teljesítménnyel szólaltatta meg Ravel mesteri partitúráját. Keller András kitűnő formában, a mű nagyszabású ívét kirajzolva, telt színekkel megfestett képsort varázsolt elénk. Az Ódon várkastély szaxofonszólója párját ritkítóan, érzéki szépséggel szólalt meg, az ökrösszekér vonulása már-már naturalisztikus erejű, szinte félelmet keltő volt, Samuel Goldenberg és Schmuyle találkozásának minden groteszksége és szomorúsága nyilvánvalóvá vált, remek levegője volt a Katakombák tételnek, és lenyűgöztek a holtak tiszta harmóniái.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.