Nagyon kevés alkotás szól az idős emberek hétköznapjairól. A legtöbb elbeszélés vagy a különböző betegség-tapasztalatokra fókuszál, ilyen Az apa című filmben a demencia témája, vagy úgy jeleníti meg az időseket, mint furcsa, különc, hóbortos, sőt, esetenként horrorisztikus figurákat. Az olyan témákkal, mint az időskori önmegvalósítás, vagy a szerelem, csak kevésszer találkozhatunk. Ezt a hiányosságot pótolja a MU Színház nyolcadik OPEN Fesztiváljának nyitóelőadása, az Esztrád, alcíme: nyugdíj revü.
A cím kétszeresen is műfajjelölő: felhívja a figyelmünket, hogy itt egy rövid epizódokból álló, szórakoztató célú előadást fogunk látni. A revü által ébresztett konnotációk – a hangos zene, a harsány gesztusok – mind látszólagos ellentétben állnak a nyugdíj szó keltette asszociációkkal, amelyekhez inkább a békét, a csendet, a visszahúzódást szoktuk kapcsolni. Az előadás fő célja, hogy az utóbbi percepciót felülírja, és bemutassa, hogy a nyugdíj nem az aktív kor vége, sokkal inkább egy új, teljesebb élet kezdete. Ezt sikeresen teszi.
Az Esztrád a GHT nevű, már tíz éve működő civil színházi csoport résztvevőinek élményein alapul. Az előadásban mindenki a saját nyugdíjba vonulásának történetét állította színpadra Sereglei András rendező, Róbert Júlia dramaturg és Garai Juli táncos segítéségével. A játszók, azaz Fullár Gyula, Gárdos Mari, Horváth László, Horváth Lászlóné Jutka, Jenes Eszter, Kabai Erzsébet, Kaposvári Mari, Kiss Károly, Konkoly Thege Marianne, Kovács Ágnes, Ladányi Zsóka, Radvánszki Katalin, Still Anni, Rozváczy Judit, Terék Katalin, Velancsics Gabriella, hol monológ formában, hol pedig rövid, több szereplős jelenetben mutatnak be egy-egy tipikus élethelyzetet dolgozói vagy nyugdíjas életükből. Az egyes szereplők története, háttere rendkívül különböző. Van olyan, aki egy ritka betegségből kigyógyulva El Caminóra indul, van, aki filmgyárat tervez Etyekre, van, aki lengyelből fordít, de olyan is, aki agykontrollal foglalkozik, sőt, az egyik szereplő minden nehézség nélkül spárgázik a színpadon.
Jelenet az előadásból.
A különbségeken túl a jelenetek alapvető íve közös, és a szakmai pályafutás befejezése felett érzett csalódottságtól a hirtelen felszabaduló idő nyomasztó érzésén át az új vágyak, célok és kedvtelések felfedezésének öröméig tart. A legtöbbeknél van valami kényszerítő erő a nyugdíjazásra: például rosszindulatú kollégák vagy munkahelyi létszámleépítés. Az egyes epizódok az ezen nehézségeken való felülemelkedést mutatják be gyakran kifejezetten jól eltalált ötletekkel. Az egyik szereplő, Mari például népművelő, és rosszul viseli, hogy új főnöke mindenbe beleszól, ezzel lényegében – a jelenetben igen szellemesen elhangzó kifejezéssel élve – „Mariból marionetté” téve őt.
Az előadás egyértelmű és kissé talán túlhangsúlyozott üzenete, hogy a nyugdíj nem az élet vége, hanem egy új élet kezdete, és csak rajtunk múlik, hogy mit és hogyan kezdünk vele. Ezt az Esztrád egyébként igen hitelesen mutatja be, hiszen már a tizenhat színjátszó évek óta tartó közös munkája és jó ritmusú produkciója is bizonyítja, hogy sosem késő újat tanulni a világról és benne magunkról.
Bár a legtöbb epizód a sok idő és a lehetséges új, önmegvalósításra teret adó hobbik felszabadító erejét hangsúlyozza, több jelenetben fény derül a nyugdíjas lét kihívásaira: a munkahelyére a nyugdíjon túl is bedolgozó embert rosszallóan nézik a munkatársai, a korábban mikrobiológusként dolgozó kutató számot vet eddigi életének eredményeivel. Ezek mind valós, a nyugdíjasokat érintő jelenségek, amiket szívesen néztem volna többet, még részletesebben kibontva. Ennek a legtipikusabb példája talán az a jelenet, amelyben egy férfi arról beszél, hogy a munkahely, ahol dolgozott, versenyképességben egyre inkább lemaradt „mind a fejlett nyugattól, mind a fejlődő kelettől”. És ahogy a gépeknek a gyárban olajozásra van szüksége, úgy neki is, majd jóízűen belekóstol egy laposüvegbe. A jelenet a humor eszközével mutatja be az Esztrád játszói által képviselt generáció alaptapasztalatát, miszerint a rendszerváltás után a munkahelyek korszerűtlenné válásának, megszűnésének hatására sok tízezer honfitársunk valóban különböző függőségekbe menekült. A jelenet, bár szórakoztató, túlmutat egy esztrádműsor könnyedségén, ami nem árt az előadásnak, sőt, árnyaltabbá teszi az általa bemutatott képet az idős korról. Elvégre az indián nyárban is kell, hogy legyen árnyék.
Fotók: Kaposvári Dénes
Hasonló utalások során kerül elő a nyugdíjasokat talán leginkább érintő kérdés: a megélhetés. Az elbocsátás és kényszernyugdíjazás bemutatása kifejezetten erős pillanatokat eredményez. Egy szereplő az elbocsátásáról mesél, miközben a többiek a kulisszák mögül egyre hangosabban kántálják a „létszámleépítés”, „végkielégítés”, és a „korai nyugdíj” kifejezéseket, mintha a munkaerőpiac mantrázná őket fenyegetésként az alkalmazottak fülébe. Végtére is az egész előadás egy erre érkező válasz: a jelenetek határozott életigenléssel állítják, hogy az ember értéke nem a munkájától függ, azt mindenkinek magában kell felfedeznie és kibontakoztatnia, vagy, ahogy az egyik betétdal megfogalmazza: „a maradék idő nem eladó”.
Az Esztrád címéhez hűen szórakoztató előadás, amiben nem színházi emberek őszintén, a színház nyelvén dolgoznak fel egy olyan változást saját életükben, amivel egyszer mindannyian szembesülünk. És bár a szereplők nyugdíjba vonulása óta jelentősen kitolódott a nyugdíjkorhatár, a produkció mégis elgondolhatóvá teszi egy olyan élet lehetőségét, amely mentes a folyamatos megfelelési kényszerektől, amelyben van tere a játéknak és a kísérletezésnek. És vajon van-e ennél fontosabb?