A Dogma95 határozott stílusjegyeket megfogalmazó, szigorúan is pimasz kiáltványa friss levegőt engedett az európai filmművészet lassan beporosodó szobájába. A friss légáramlat jótékonyan kavarta fel a szürke port, hogy aztán magát a kiáltványt is finom réteggel bevonva újra leülepedjen.
 Rossz család |
Az Északi fények szekcióban a család ezúttal is fontos szerepet kapott a különböző traumák és a kiszámíthatatlan cselekedetek gyökereként. Mivel finn filmet elég ritkán látni a hazai mozikban, így a témát már a címében kijelölő a Rossz család érthetően keltette fel az érdeklődésemet. A bíróként dolgozó apa egyedül neveli fiát és vigyáz a magatehetetlen édesapjára. Már az első képkockák nyilvánvalóvá teszik, hogy ebben a férfivilágban nem sok hely jut az érzelmeknek. A megszokott és unalmas hétköznapi rutint a volt feleség halála kavarja fel, amikor a temetésére megérkezik az anya mellett felnőtt leánygyermek is. A lány a temetés után is marad, puszta jelenlétével zilálva szét az apa szigorú világát. A két testvér hamar egymásra talál, amit az apa, mivel képtelen szembenézni a múlttal és feldolgozni régi érzelmi sérelmeit, félreért. A fiáért érzett aggódása és a múlt fájdalmából táplálkozó félelme téves következtetésre indítja, s a helyzetet túlreagálva fokozatosan sodorja magát az őrületbe és készteti a gyerekeket egyre kétségbeesettebb ellenállásra. Ezt a szinte észrevétlenül, paradox módon mégis logikusan kibomló őrületet mutatja be a film monoton ritmusban úgy, hogy negyedóránként egy-egy teljesen abszurd jelenettel szakítja meg a történéseket a rendező (Aleksi Salmenperä), azt az érzést keltve a nézőben, mintha ő maga is unta volna ezt az egyhangúságot.
Thomas Vinterberg szintén a családhoz tér vissza, hogy kicsit megtépázott rendezői renoméját helyreállítsa. A dán Jonas T. Bengtsson regényén alapuló film egy olyan testvérpár történetét meséli el, akiket az élet jóval keményebb feladatok elé állít, mint amelyekkel képesek lennének megküzdeni. A Submarino cím arra a kínzási módszerre utal, amikor valakinek a fejét módszeresen a víz alá nyomják. A film áttételesen ezt a kétségbeesett és egyenlőtlen küzdelmet mutatja be: a két fiútestvér csak szeretne a felszínen, azaz életben maradni. Gyermekkoruk fájdalmas emlékei elől menekülve megpróbálnak szeretni, megpróbálnak felejteni, de minduntalan magukra maradnak a kínzó, önváddal terhes világban, melyet csak alkohollal vagy droggal képesek rövid időre elviselhetővé tenni. Próbálkozásaik hiábavalónak tűnnek, mert újra és újra elmerülnek. A rendező izgalmas szerkezetet választott a nyomasztó történet elmeséléséhez. A kerettörténetbe foglalt film két felvonásban mutatja be Nick és öccse pusztuló életét. Az egymást követő két részt az apró háttértörténetek szinte észrevétlenül rántják párhuzamba. A rendező a furcsa szerkesztéssel a cselekmény időrendjének újraértelmezésére készteti a nézőt, oldva kissé a film fojtó hangulatát és egyhangú ritmusát.
 Juan |
Érdekes kísérletnek ígérkezett a Dán Királyi Operaház művészeti igazgatójának, Kasper Holtennek az első filmes próbálkozása is. Mozart Don Giovanni című operáját áthelyezni a mai Budapestre mindenképpen érdeklődést kiváltó vállalkozás, főleg ha az egyik legjobb magyar operatőr, Nagy András is benne van a produkcióban, akinek ráadásul ez már a második operafilmje. Mundruczó Kornél egyik legokosabb döntése éppen a képvilág túlzó stilizálása volt a Johanna című operafilmjénél: a Nagy András előállította vizualitás teljesen összhangban volt Tallér Zsófia zenei anyagával, és a két fennkölt, magasztos nyelvet állította szembe a rendező a librettóból kibontakozó egyszerű, profán történettel. Ezzel szemben Kasper Holten teljesen más utat választott Juan című filmjénél: a Dogma szabályainak megfelelően felszabadította a kamerát, és így a kép hétköznapiságát kapcsolta össze a XXI. század mindennapi követelményeihez igazított librettó szövegével. Ezzel a megoldással sajnos nem tudta megszüntetni vagy legalább oldani az opera színpadiasságát, ezért sok esetben a filmvászon szinte ledobja magáról a jeleneteket. Míg Nagy András képes volt alkalmazkodni az újfajta követelményhez és hosszabb képi szekvenciákban megkomponálni a jeleneteket – mert az áriákat élőben, a forgatás alatt rögzítették -, addig a rendező nem volt képes az opera zenei idejét a film sajátos időkezeléséhez igazítani, tovább fokozva ezzel a színpadiasságot, unalmassá, néhol pedig groteszkké is téve ezzel a jeleneteket.
 Hajszál híján úriember (A képek forrása: Titanic Filmfesztivál) |
A sok gondterhelt mozi után jól esett megnézni a Hans Petter Moland rendezte Hajszál híján úriember című filmet, melyben a Stellan Skarsgård megformálta főszereplő, Ulrik, tizenkét éves börtönbüntetése után szabadul. A kezdet biztató: főnöke szállást és munkát kerít neki. Azonban ebben a világban semmi nincs ingyen, még a kajáért is keményen meg kell dolgozni. Amikor a főnöke megtalálja azt a személyt, aki miatt Ulrik börtönbe került, arra buzdítja, hogy intézze el a dolgot igazi férfi módjára. A történet nem újszerű, hiszen számos hollywoodi mozi próbálja megmutatni az újrakezdés nehézségeit. A norvég alkotás azonban abszurd humorával görbe tükröt tart az amerikai tömegfilmeknek, de közben nem alacsonyodik a paródia szintjére. A film humora az abszurd helyzetekre épül, melyekbe remekül illeszkednek a sokszor szinte karikaturisztikus jellemvonásokkal rendelkező szereplők.