Mintha attól várnánk katarzist, hogy verbálisan ismertetjük Mozart Don Giovanniját, ráadásul kézjelekkel, halláskárosultak számára. De amilyen reménytelen, olyan szép kihívás, próbálkoznak is vele sokan. Legutóbb a Gödörben, az Emerging Identities – EAST! című vándortárlat kísérelte meg a lehetetlent.
 Az Emerging Identities – EAST! kiállítás részlete a Gödörben |
A tárlat és a kezdeményezés szellemi atyja német: Kristien Ring a Deutsches Architektur Zentrum (DAZ) igazgatója. Olyan anyagot kívánt összeállítani, amely az Európai Unióhoz a közelmúltban csatlakozott közép- és kelet-európai országok építészetét demonstrálja, mégpedig kifejezetten a fiatal generáció munkáin keresztül. Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia és Magyarország húsz évvel ezelőtt még egy jól körülírható, a nyugatitól végletesen és végzetesen különböző struktúra részeként működtek, nagyjából azonos feltételekkel. A rendszerváltásnak nevezett megváltást ígérő fordulat mindenütt gazdasági fellendüléssel kecsegtetett, aminek egyenes következményeképpen az építési kedv, s ezzel együtt az építészet színvonala is meredeken emelkedni kezdett, integrálva persze a boldog Nyugat eredményeit. Izgalmas végeredményt ígér tehát, ha megvizsgáljuk, hogy az amúgy teljesen eltérő helyi potenciállal rendelkező, hajdan mégis egyöntetű massza milyen egyedi formációkat öltött.
A kiindulópont, az összevetés viszonyítási pontja Berlin, mert – ahogy a kiállítás katalógusának előszavában a kurátor megfogalmazza – bár ott már régen lefutott a konstrukciós boom, és a fiatal építészek más kihívásokkal néznek szembe, mint keleti kollégáik, Berlin mégiscsak az a város, ahol a Kelet-Nyugat közötti párbeszéd értelemszerűen megindulhat.
 Tablók a kiállításon |
Nem szorul magyarázatra, hogy az országról országra vándorló anyag létrejötte mit jelent a fiatal építészek számára. Bármilyen magasztos művészetről legyen is szó, Mammon foglyaként vergődik a derék alkotó, hiába feltett szándéka, hogy Istent szolgálja. Annál örömtelibb viszont, hogy egy neves intézmény a kelet-európai folyamatok bemutatásakor nem sztár-irodák és vezető tervezők munkáit válogatta össze, hanem a nemzetközi szaksajtóban kevésbé, vagy egyáltalán nem publikált munkákon keresztül kísérli meg az azonosságok és különbségek feltárását.
A felsorolt országok fiatal tervezői közül a német kurátor helyi szakemberek segítségével válogatott. Az országonként összeállított tablók egységes szemléletet tükröznek: az általános bemutatkozás mellett a fővárosok építészete kap nagyobb hangsúlyt. Az összefoglaló bemutatkozáson kívül az érdekesebb, kiemelkedően színvonalas munkákat külön posztereken láthatjuk. A tablók alján a meghívott építészek kedvenc épületei, mondhatnánk példaképei is helyet kaptak. A kiállításhoz katalógus készült angol nyelven, ebben a tablók anyagán kívül rövid tanulmányok segítik az adott országban zajló folyamatok megértését. Mely segítségre a helyszínen nemigen számíthat a bámész érdeklődő, hacsak nincs olyan szerencséje, mint nekem, hogy szakavatott idegenvezetőt kap a magyar anyag pátyolgatója s egyben a katalógus bevezető tanulmányának írója személyében.
Wesselényi–Garay Andor (WGA), az Átrium magazin főszerkesztője bábáskodott a hazai fiatal építészek reprezentatív bemutatkozásának megszületésénél. Úgy véli, a kiállított munkák nem a kortárs magyar építészet egészét reprezentálják, ugyanis a sajnálatosan kisszámú, és ritka kivételként értelmezhető progresszív alkotások kerültek a tablókra. Az összehasonlító vizsgálat bárkit meggyőzhet: e munkák valóban megállják a helyüket a nemzetközi mezőnyben, és szervesen illeszkednek abba a vonulatba, amely egyfelől az egyre plasztikusabbá váló építészeti formák irányába, másfelől az építészeti eszközökkel következetesen kifejezett gondolatiság felé tereli az alkotók fantáziáját. Köszönhető mindez a kiállítás koncepciójának, hiszen a német kurátor – uniós tagállamokról lévén szó – szándékoltan az egységet kívánta hangsúlyozni.
A jól felismerhető azonosságok mellett azonban az alapos böngészés során markánsan jelentkeznek a helyi ízek is. WGA Magyarországot bemutató tanulmánya szerint: „A 19. század végétől kezdve a tégla használata folyamatos tradícióvá nőtte ki magát. Napjainkban ez a tendencia annyira szembeszökő, hogy egyenesen azt is állíthatjuk: a kortárs magyar építészet legjellegzetesebb vonása a látszó téglafelületek alkalmazása… Iskolák és stílusok teremtődtek, s eme stílusbeli és kulturális azonosság meghatározásához szükséges egy új fogalom bevezetése. Ez az új fogalom a ’Posztorganikus Építészet’ kategóriája.” Fentiek illusztrálásán túl a magyar anyag bőven tartalmaz kiváló épületeket: aggodalomra nincs ok, legalább építészeink együtt mozognak a világgal. Halkan jegyezzük meg, hogy az apró betűs részből kiderül: a többi ország fiataljai aránytalanul nagyobb számban tanulnak és végeznek külföldi egyetemeken, és ezek hatása, főleg a holland építészet és Rem Kolhaas munkásságának befolyása tagadhatatlan előnyökkel jár. Ehhez járul a skandináv országok hagyományos formakultúrája, amely az észt-lett-litván tablók láttán nem titkolt irigységgel töltheti el a hazai szemlélőt. Akárcsak az a játékos merészség, amely a 2005-ös Expo (Nagoya, Japán) lengyel pavilonjának alkotóit arra ösztönözte, hogy hajlított felületekkel burkolt épületük homlokzatát egy kosárfonó mester egyszerűen vesszővel befonja…
Mindenesetre a sok tabló izgalmas barangolásra invitál az építészet sokak számára ismeretlen világában. A kiállítás nyitónapján rendezett szimpóziumon minden országból bemutatkozott egy-egy iroda, így a szakma részletesebb képet kaphatott az unióhoz 2004-ben csatlakozott szomszédos- és a balti országok legfrissebb építészetéről. A kiállítást 2009. február 20-án a DAZ (Berlin), AzW (Bécs), CCEA (Prága), KÉK (Budapest) európai építészeti központok kerekasztal beszélgetése zárja.
Vajon ennyi szép és jó láttán miért mégis a cikket indító keserű sóhaj? Mi hiányzik az élménydús felfedezőúthoz? Elsősorban egy jó zseblámpa, mert érthetetlen okból a nyitott fórumnak szánt Gödör félreeső zugában berendezett kiállításon igencsak hézagosan működik a terem-világítás. A tablók eredetileg világító háttérre erősített fóliára készültek, de mire hozzánk érkeztek, megszabadultak e felesleges nyűgtől, és most csupaszon, hajdani fényüktől megfosztva lógnak a falon. Sanyarú sorsuk mégsem hatotta meg a Gödör üzemeltetőit, ők a mennyezetvilágítással spórolnak, és csak a véletlennek meg a helyszínen rakodó munkásoknak köszönhető, hogy fényárban fejezhetjük be a látogatást. A homály csak azért nem zavaró, mert nem ütközünk lépten-nyomon bóklászó érdeklődőkbe, mindössze egy további látogató zavarta meg az intim tárlatvezetést, aki katalógust keresett, és minő véletlen – nem talált. Az ugyanis Magyarországra nem jutott,
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
pedig a kiállított anyag mostani vizuális megjelenését tekintve inkább könyv formájában élvezhető. Kis képek a házakról, nehezen kibogarászható adatokkal és vonzóan intelligens, eltökélt, fiatal arcokkal filmszalag-szerűen összevágva: íme a múlt, íme a jövő. Ez a struktúra kézikönyvben, melyet időről időre elővéve, hosszasan forgatva tanulmányozhat az érdeklődő, kiválóan megállná a helyét. Vizuális impressziónak, pláne aha-élménynek azonban tökéletesen alkalmatlan, márpedig ezekben a házakban megvan minden, amitől egy jó fotó láttán leeshetne a nagyérdemű álla. A Gödörben szabadidejét töltő fiatalság pedig feltehetően nem rohan haza ész nélkül, hogy utánanézzen, hol is lehetne ezt a szép szakmát, az építészetet kitanulni.