Jézus Krisztus az USA-ban született, itt találkozott a bibliai időkben, vagyis az 1820-as években Joseph Smith-szel, a mormon egyház alapítójával, akinek mai követői kevés kivételtől eltekintve mind melegek, önzők, nagyképűek és rasszisták. De van náluk rosszabb: az afrikaiak ugyanis azon túl, hogy egytől egyig AIDS-esek, a szabadidejükben csecsemőket erőszakolnak meg, így remélve gyógyulást. Ezek után azon már meg sem lepődünk, hogy a mormon pokolban a juharsziruppal leöntött fánk és a starbucksos kávésbögre elől kell menekülniük a misszionáriusoknak. Ja és még egy fontos infó: Afrika csak kicsit olyan, mint ahogy anno az Oroszlánkirályból megismertük. 

Mindezeket és még rengeteg más hasznos tudásmorzsát a Broadway egyik legmasszívabb sikerét, a The Book of Mormont élvezve gyűjtheti össze a megbotránkozásra lehetőség szerint minél kevésbé hajlamos néző. 2015 nyarán Salt Lake Citybe érkezett az egészestés politikai inkorrektség. Az Amerikában több mint hatmillió, világszerte összesen tizenötmillió hívőt számláló mormon egyház globális központját nem meglepő módon erősen megosztotta a 2011 óta töretlen sikerrel futó előadás, hiszen a South Park animációs sorozat alkotói, vagyis Trey Parker, Robert Lopez és Matt Stone jegyezte musical mindenkiről alaposan leszedi a keresztvizet. A szerzőtrió számára senki és semmi sem szent: tegnapi és mai vallási vezetők, az előítéletek gyártói és haszonélvezői, a magukat szentnek tartó, valójában a leggyarlóbbnál is gyarlóbb figurák mind megkapják a magukét. 

A sztori itt sem agyonbonyolított: a mormon misszionáriusok életének nagy pillanata, amikor távoli tájakra küldik őket párosával, hogy tagokat toborozzanak egyházukba. Prototipikus mormon hősünk, Price testvér titkon abban reménykedik, hogy a floridai Orlandóba vezényli majd a mennyei atya akarata, ehelyett azonban kísérheti Ugandába a mindenért kiskutyaként lelkesedő, hitében bizonytalan és összességében elviselhetetlen, túlsúlyos Cunningham testvért. Afrika azonban egyáltalán nem emlékeztet Orlandóra: a szegény nyomorult helyiek és a már jó ideje itt dolgozó, olykor magukat pink flitteres mellényben illegető mormonok egyaránt magasról tesznek a nyugati civilizáció alapvető értékeire, hiszen az egyik napról a másikra való túlélésük a tét, ebbe pedig a túlságosan magasztos eszmék nemigen férnek bele.

A Price és Cunningham között élesedő ellentét végül szakításhoz vezet, s az ideális és a reménytelen mormon helyet cserél egymással: Price-t a helyi maffia nyomdafestéket nem tűrő kínzásnak veti alá, Cunningham pedig az ugandai misszió évtizedes sikertelensége után hirtelen tömegesen kezdi keresztelni a feketéket. Csakhogy van egy kis bibi: Mormon könyvének a valódi helyett a maga által a helyi igényekre szabott változatát terjeszti a testvér (már csak azért is, mert az eredetit sosem olvasta, hiszen „annyira unalmas”). Így eshet meg, hogy „eredeti” jézusi példabeszédeket hallunk a női körülmetélés szükségtelen mivoltáról vagy épp arról, hogy kisgyerekek helyett inkább békákat tegyen magáévá, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved. És ez az „új” Jézus válogatott trágárságoktól sem riad vissza a szent ügy érdekében. 

A The Book of Mormon mindenen és mindenkin képes nevetni, és teszi mindezt olyan szerethetően és szemtelenül eredeti humorral, hogy csak utólag tűnődik el rajta az ember: olyan témákon és mondatokon röhögött hangosan, amelyeknek ha csak töredékét vezeti elő egy értelmiségi vacsoraasztalnál, a reakció az azonnali kiközösítés lesz. És a zenéjében a jól bevált Broadway-kliséket ügyesen újrahasznosító musical eközben olyan, a kortárs amerikai társadalmat nagyon is foglalkoztató témákról tesz fel sommás kijelentéseknek álcázott kérdéseket, mint amilyen a család, a hit, a homoszexualitás vagy egymás elfogadása. 

Ezek a kérdések központi jelentőségűek a Roundabout Theatre Company 2013 tavaszától 2015 márciuásig futott Cabaret-ja esetében is, még ha a válaszok más tónusúak is. Már maga a választott helyszín is különleges: minden idők leghíresebb nightclubjában, a hetvenes-nyolcvanas években legendás Studio 54-ben mutatták be ennek a produkciónak az eredetijét is jó másfél évtizede, amikor közel kétezer-négyszáz alkalommal játszották Kander, Ebb és Fosse musicaljét. Sam Mendes rendező (Amerikai szépség, Skyfall) és Rob Marshall társrendező-koreográfus (Chicago) tűélesen fogalmazó előadásához remek környezet az egykori operaenteriőr, amit tágas kabarévá alakítottak a show kedvéért.

A földszinten, a gyönyörűen lekoptatott színpad körül apró, vöröslámpás-telefonos asztalkáknál ül a nézők egy része, míg a többiek a balkonon foglalnak helyet. Ez is a Broadway általános varázslatához tartozik amúgy: az alkotók többnyire sikerrel teremtenek olyan atmoszférát, hogy a legolcsóbb jegyek (amik hazai viszonylatban persze még mindig borsos árúak) tulajdonosai se érezzék feltétlenül, hogy kimaradnak valamiből. Miközben persze, hogy lemaradunk gesztusokról, mimikáról és sok más finomságról, amelyek ráadásul épp ennél az előadásnál különös jelentőséggel bírnak, hiszen a rendező minden lehetséges módon megnehezítette a saját dolgát, amikor üres, jelzésszerű térbe helyezte az előadást.

Az apró pódium hátsó falán három ajtó, az egyes jelenetek helyszínei a színpadra behozott kisszámú kelléknek (szék, bőrönd stb.) köszönhetően villámgyorsan és egyértelműen teremtődnek meg. A zenekar a színpad fölötti szinten foglal helyet, térben is elválasztva a lenti történésektől. És ez az egyik nagy ötlet Mendes rendezésében: miközben egyértelműen az a néző benyomása, hogy a harmincas évek Berlinjének frivol mulatójába kapott meghívást erre az estére, az előadás valójában Schneider kisasszony panzióját, illetve annak szűkös szobáit jelöli ki a darab legfontosabb, mindent eldöntő helyszíneiként. A mondén csillogás helyett a mindennapok szürkesége kerül tehát reflektorfénybe, s ezáltal a történet szokott hangsúlyai is eltolódnak: Sally és Cliff viszonyánál jóval fontosabbá válik Schneider kisasszony és Schulz úr tétova románca. 

Mert rajtuk keresztül értjük meg igazán, hogy az egyes ember életébe bemasírozó történelem senkit sem kímél: a szélsőséges eszmék burjánzása a hétköznapokra egyre fenyegetőbb árnyékokat vet, a zsigeri rettegést pedig pontosan közvetíti a produkció. Ezt egyrészt támogatják azok a kisebb (zene)dramaturgiai változtatások, melyek a legpompásabban kiállított tablókba is belecsempészik a félelem, a hamarosan Európára zuhanó sötétség előképét. Másrészt a nagy háború előestéjének féktelen, apokaliptikus hangulatának megteremtésében oroszlánrész jut annak az egyetlen szereplőnek, aki valódi átjárási lehetőséggel rendelkezik az előadás rétegei, helyszínei, továbbá a fikció és az aznapi előadás valósága között. A konferanszié szerepében a bámulatos Alan Cumming mindentudó narrátor, cinikus kommentátor, kíméletlen hajcsár, az események mozgatója, legvégül pedig kiszolgáltatott áldozat. 

Az alakítás attól a fölényes magabiztosságtól válik bravúrossá, ahogyan a színpadi és azon kívüli történéseket összefogja a szinte végig a színen lévő Cumming. Hosszú bőrkabátban, vaskos bakancsban, erős sminkben parádézza végig az előadást a gátlástalan clown: egyszerre nő és férfi, ördög és angyal, földhözragadt és éteri jelenség, akire képtelenség nem odafigyelni, hiszen nézőket és játszókat egyaránt könnyedén az ujja köré csavar. Mindenki imádja, holott tényleg semmitől sem riad vissza: finom határozottsággal provokálja a színpad tövében ülő, színházjegyéért kisebb vagyont kifizető fiatal férfit, majd vigyorogva szól be nekünk, „szegényeknek”, akik csak a balkonra tudtunk jegyet venni. 

Egészen az előadás torokszorító fináléjáig azt gondolhatni, hogy a konferanszié a végső mozgató, az emberbábuk teljhatalmú ura, azonban a záró képben fordul a kocka. A zene megszakítás nélkül szól, ám amikor a díszlet a magasba emelkedik, a zenekar tagjai már nem ülnek az ott árválkodó kottatartó állványok mögött, a színház csupasz, fehérre világított téglafalait látjuk. A konferanszié tekintete egyszerre kihívó és megtört, miközben érzéki mozdulatokkal hámozza le magáról bőrkabátját. Alatta csíkos rabruha, a férfi mellén sárga csillag, alatta rózsaszín háromszög. Willkommen, bienvenue, welcome!