 Szentjóby Tamás: Légy tilos! 1973 |
Ha megkísérelnénk egy, a rendszerváltás után szocializálódó fiatalembernek elmesélni, hogy milyen is volt 1971-ben Magyarország, akkor a fecskenadrág, a konya bajszú férfiak, a vörös műbőrrel bevont, kényelmetlen presszószékek, no és persze a mindent ellepő szürkeség mellett alapvetően az élet szinte összes területére rátelepedő rendszerről kell beszélnünk, amely minden eszközt bevetett, hogy lakosai minél kevesebbet tudjanak a vasfüggönyön túli eseményekről. Ha ez a fiatalember képzőművész, akkor talán el sem tudja képzelni, hogy mennyire nehéz volt akkoriban a kortárs művészetet naprakészen ismerni, s hogy a hazacsábított nagy nevek (Amerigo Tot, Victor Vasarely) kánonba emelése magával hozta a neoavantgárd művészek fokozatos kiszorítását: a hatalommal folyamatos macskaegérharcot folytató progresszív művészet pincékbe, kollégiumokba, magánlakások falai közé szorult.
 Szentjóby Tamás: Légy tilos! 1973 |
Amikor Beke László 1971 augusztusában a MŰ = AZ ELKÉPZELÉS DOKUMENTÁCIÓJA témában majd harminc művészt megkeresett, ezzel egyszerre reagált a magyar társadalmi helyzetre és egy nemzetközi művészeti irányzatra. Beke Elképzelésének egyik célja éppen „a közismert kiállítási nehézségek” megkerülése, az összegyűlt anyagnak mint dokumentációs archívumnak a kiállítása volt, nem mellesleg pedig az, hogy ösztönözze a magyar konceptuális törekvéseket. Míg a nemzetközi mozgalom egyrészt a műtárgypiaci vákuum miatt, másrészt Duchamp nyomán elméleti megfontolásokból fordult a művészet azon aspektusához, amely a tárgyalkotás helyett a gondolatkísérletet vagy a szellemi aktust tartotta elsődlegesnek – 1970 körül New Yorktól Amszterdamig sorra nyíltak a konceptuális kiállítások –, a magyar művészek éppen azért lehettek fogékonyak e tendenciára, mert az ellehetetlenülés, a totális elnyomás ellenében szinte nem maradt más, mint a gondolkodás szabadsága. Beke, a fiatal művészettörténész jó érzékkel nyúlt e mozgalomhoz – a kiírás ötlete bevallottan Klaus Groh első nagy, konceptuális törekvéseket felvonultató könyvének címére emlékeztet –, s projektjének alaptézisében a mű és az elképzelés azonosításán túl ennek dokumentálására is utalt. Így mintegy elősegítette, hogy a felkért művészek a konceptuális művészet kedvelt médiumait (tervek, vázlatok, rajzok, fotók, levelek, szöveges leírások) alkalmazzák.
 Major János: Kubista Lajos síremléke (Négy lapos koncept füzet – fotó, szöveg, 1970-es évek eleje) |
A sajátos magángyűjtemény sokáig láthatatlan maradt, később egyes részei felkerültek az internetre (l. a Lehetetlen éve az Artpoolban rovatot), 2008-ban bemutatták a Vasarely Múzeum Koncept koncepció című kiállításán, most pedig könyv formában találkozhatunk vele. Ez nyilvánvalóan megkönnyíti az anyag befogadását – döntően A/4-es lapokat igen fárasztó kiállításon nézegetni –, s mint különleges „forráskiadvány” arra is alkalmas, hogy megérezzünk valamit a magyar konceptuális művészet jellegéből és jelentőségéből – bár a harmincegy művésztől származó gyűjtemény nyilvánvalóan nem ad teljes képet a neoavantgárdról. (Az anyag és az alkotók művészettörténeti „besorolása” és értékelése Beke korabeli szamizdat-tanulmányának – Ahogy azt Móricka elképzeli – itt közölt reprintjében olvasható.) S bár a művek keletkezése óta több mint harmincöt év telt el, az Elképzelés mit sem vesztett frissességéből, hisz nagyon sok, ma is érvényes és aktuális munkát tartalmaz.
A konceptuális indíttatású magyar (és a kelet-európai) művészet elsősorban nem a nemzetközi, analitikus és struktúra-elvű, száraz tudományos munkára emlékeztető műtípust, hanem inkább a szellemes, könnyed, humoros (néhol rendszerellenes) ötleteket kedvelte. Innen a koncept- (ötlet-) művészet elnevezés. A koncept nem valamilyen csökött konceptualizmus, hanem a sajátos keleti létből is fakadó érzékeny és provokatív művészet, és csak látszólag könnyed (mint például Major János főműve, a Kubista Lajos síremléke). Az Elképzelésben olyan gyöngyszemeket találhatunk, mint Legéndy Péter műterve, az Egyszerű készülék az árnyékszéki trágya elhelyezésére (amely valójában a kerti budi szabadalomszerűen pontos „feltalálása”), Kemény Györgytől az az elképzelés, hogy a korszerűtlenné vált „erő, szépség, nemesség szimbólumát”, a lánchídi oroszlánt felcseréli „a gazdasági fejlődésünket szimbolizáló” izmos, fürge és karcsú uszkár-plasztikákra, Jovánovics György Lenin-centenárium ihlette írása, amelyben egy – valójában sosem létezett – Lenin sakkjátszmát rekonstruál,
 Erdély Miklós: Libazsíros vatta – vatta papíron, nejlontasakban, 1971 (Forrás: artpool.hu) |
Csiky Tibor műalkotássá „előléptetett” érvénytelenített lottószelvénye (Az objektív valóság struktúrái III.) vagy Harasztÿ István play-art terve, amely nem más, mint egy monumentális, keljfeljancsi formájú kilátó. Az anyag szerves része a projektet továbbfejlesztő Pauer Gyula múzeumi kartoték-akciója, amely azon a humoros-reflexív ötleten alapul, hogy a (múzeumi) „kartoték az egyetlen olyan okmány, amely a műtárgy létezését hitelt érdemlően bizonyítja”. Itt olvasható Szentjóby Tamás munkája – Kartoték-akció bűnre és eljárásra –, amely többek között a művész személyi igazolványának (ami ugye az egyén létezését „hitelt érdemlően bizonyítja”!) lefénymásolását, s e folyamat lépcsőfokait járja körül. Ez a mű része Szentjóby Légy tilos! című akció-folyamának – s itt az 1989 után felcseperedő érdeklődőnek nem árt tudnia, hogy akkoriban szigorúan tiltott volt a hivatalos okirat bármilyen formájú sokszorosítása.
Egyetlen mű van, melyet Beke László sosem illesztett a dosszié-tárlat lapjai közé, de a reprodukciója itt mégis látható. Erdély Miklós ugyanis azt követelte, hogy műve, egy libazsírral megkent vatta kerüljön a többi közé. Erdély különös tárgya egyrészt (ha a helyére kerül) átitatta volna a műveket, s ily módon mintegy a saját munkájával megjelölve annektálta, bekebelezte volna őket, másrészt arra kényszerítette a projekt kiíróját, hogy utasítsa el a kérését, s ezzel diszkriminálja, rekessze ki alkotását a többiek közül. S e szellemes és ironikus fricska mindennél jobban megmutatja a konceptművészet határokat el nem ismerő szabadságát.