Vannak előadáselemző iskolák, melyek tanárai azt tanítják a jövő kritikusainak, hogy a produkció megtekintése előtt mindenképpen törekedjenek a játék alapját képező szöveg megismerésére. Már persze, ha van olyan. S ha nincs? Nos, akkor persze adják át magukat az orruk előtt születő színházi esemény térben és időben kiépülő dinamikus folyamatának, rögzítve az őket érő impulzusok szemerkélő vagy zuhogó érzéki és gondolati támadását, hogy élményüket – élőszóban vagy írásban – meg tudják aztán osztani másokkal is.
Lehet, hogy a szövegek előre elolvasása sokaknál beválik. Talán a recenzens alkatától függ a választott módszer hatékonysága. Nekem még az is gondot okoz olykor, hogyan csitítsam el nézői lelkemben a jól ismert darabokkal kapcsolatos néminemű elvárást. Új drámai szövegek esetén pedig, ha csak lehet, az előadás megnézése utánra halasztom a szerzői mondatokkal való megismerkedést, mert bármennyire igyekszem is, olvasáskor nem tudom megállni, hogy – az írói ajánlat hatására – legalább foltokban föl ne építsek magamban egy elképzelt előadást, térben, hanghatásban, dinamikában. Ha élvezetes a szöveg, olykor titkon eljátszom a szereposztási lehetőségekkel is. Márpedig ezek az előképek zavarhatják egy más valaki által alkotott előadás befogadását. Leküzdhetetlen elvárások és remények kelnek ki bennem, amik esetleg tompítják a produkció üzenetét. Más persze, másképp lehet ezzel.
A Staféta Program „előtted az utódod” elnevezésű, fillérekből gazdálkodó projektjének keretében, Dohy Balázs rendezésében került sor Elise Wilk több országot bejárt, Eltűntek című művének bemutatására a Szkénében. Bár érintőleges a gond, nem tudom magamban tartani a kellemetlen tapasztalatot, hogy egyre több színház kényszeríti hosszas toporgásra a nézőket. Pontban hétkor, vagy utána pár perccel nyitják az ajtókat, amikor is a beáramló közönség riadtan keresgéli számozott vagy számozatlan helyét, s máris kezdődik az előadás. Ilyen kapubetörős, feszült várakozás annak idején a kazincbarcikai amatőr fesztiválokat jellemezte. Most talán a zsöllyeszomszédok csacsogásától és szemetelésétől fél a rendezőség? Vagy az utolsó pillanatban elkészülő, esetleg díszletelembe bújtatott szereplőket védik?
Jelenet az Eltűntek című előadásból
Nos, ezzel a nézőkifárasztó módszerrel jelen alkalommal aligha számoltak az alkotók, mert a játék élvezetéhez szükséges, fontos információkat, a darabbeli, bonyolult családi kapcsolatokat ábrázoló cédulákat helyeztek a székekre. Az ilyen szórólapokat általában emlékbe viszik haza a nézők, föltéve, ha nem sodorják le rögtön valamennyit a földre. Olvasgatni nemigen lehet, mert egyrészt sötét van, másrészt azonnal kezdődik a játék. Emléknek nagyon jó, sőt, üdvözlendő is egy szerkesztett játék tükrét szétosztani a nézőknek, de működésképtelen ötletnek érzem, hogy előadás előtt bármilyen silabizálásra biztassuk a közönséget. Maga az előadás kell, hogy egy idő múlva eligazítson: kik, hol, mit csinálnak, vagy mit nem csinálnak, s mi hajtja őket.
A Szkéné üres, fekete terében, hol a nézők előtt, hol mögöttük, hol szólóban, hol összekapaszkodva próbáltak elmesélni különböző képességű és gyakorlatú ifjú színészek – Gellért Dorottya e.h., Juhász Vince e.h., Márfi Márk, Váradi Gergely, Wrochna Fanni és Zsigmond Emőke – egy három nemzedék fájdalmát felelevenítő, nagyon összetett történetsort. Ebben holtak és meg nem születettek mesélnek élőkről és holtakról, a hajdani erdélyi szászok mára már csak pár idős embert számláló közösségének elolvadásáról. A játék tizenkét szerepét, szerzői kérésre, hat színész játssza. El kéne igazodnom, hogy ki-kicsoda, s honnét beszél, de nehezen megy.
Zsigmond Emőke az egyetlen, aki csupán egy főalakot jelenít meg, de azt három, nem időrendben következő életkori szakaszban kell tennie. Kathit, a család nagynénijét játssza, éretten, tisztán és erőteljesen. Emlékezetes még Juhász Vince e.h. és Gellért Dorotya e.h. értő emberséggel egymásba kapaszkodó párosa, és Váradi Gergely erős jelenléte. A látványt tervező Kupás Anna, aki nemrég a szombathelyi Sirály izgalmas díszletét és a sepsiszentgörgyiek Gyévuskájának Baumgartner Sándor által varázslatosra világított terét tervezte, most – alighanem költségvetési háttér nélkül – egy porosnak tűnő műpálmafácskát rakott a semmi közepébe. Furcsa módon, a különböző telekből fölidézett jelenetek – a háború utáni fagy, 1989 decembere és a kétezres évek – külső-belső hidegét érezve, elég is volt ez, szívfájdítónak.
Élők, holtak és meg nem születettek beszéltek egymásról és egymáshoz, fonálként húzva maguk után térben és időben a másik ember emlékét. Furcsa, sokszögű, kristályszerű téridom végpontjain állnak az élők és az elképzelendők, ahogy talán az egyre divatosabb családállítási szeánszokon a meg nem született ikertestvérek derengő árnyai lépnek az élők mellé. Feltűnt, hogy a bemutató közönsége, segíteni és emelni kívánván az elődást, majdhogynem elneveti saját maga elől az egyébként nagyon szelíd humorral rendelkező darabot. Én csak a nyomasztó fájdalmat, az „El innen!” érzés jól ismert parancsolatát éreztem, de kissé ködön által.
Márfi Márk és Zsigmond Emőke az előadásban. Fotók: Slezák Zsuzsi. A képek forrása: Szkéné Színház
Aztán megkaptam a szöveget. S akkor megértettem, nem véletlen, hogy a román-szász írónőnek ezt a szászok történetéről szóló, s egy család három generációjának széthullását bemutató, költői szépségű művét sok helyen játsszák Európában. A színművet négy évvel ezelőtt a marosvásárhelyi Yorick Színház részére, Sebestyén Aba kérésére fordította le Albert Mária. Így esett, hogy ezt a németajkúak hajdani közösségéről szóló, szökésekről, kivándorlásokról és az otthonmaradás kényszeréről emlékező, románul írt művet magyarul mutatták be legelőször. Nekünk, itthoni magyaroknak is ismerős az érzés, hisz vagy ezért, vagy azért, sokan váltak és válnak számunkra láthatatlanná.
„Aki arra vágyik, hogy elhagyja élete színterét, az nem boldog”, írta a nemrég meghalt Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségében. Azok a felébresztett lelkek, akik ebben a darabban sorsuk különböző telein megszólalnak, a fehér fagy, a boldogtalanság, a megfogalmazni sem mert, állandósult bánat hókristályaiban laknak. S ebben a több dimenziót behálózó, sokszögletű virtuális térben szólnak egymáshoz, meg hozzánk. Elképzelhető, hogy Dohy Balázs rendező és Kupás Anna látványtervező ezt az élményt, ezt a térben-időben elforgó szerkezetet próbálták létrehozni azzal, hogy hol a közönség orra előtt, hol annak háta mögött, különböző magasságokban szólaltak meg a színészek. Ez az érdekes, mi több, szépnek ígérkező megoldás azonban a nézői érzékelés szempontjából alig működik. Olykor nem is látjuk a szereplőket, csak halljuk őket. S van a játékban egy kissé túlméretezett idejű „rádiójátékos” szakasz is, amikor vaksötétben próbáljuk eltalálni, ki beszél éppen.
Van egy titkos és halvány vonal a történéseken belül, s ez az anyanyelv, a németül szólás elveszítése, őrizgetése vagy újbóli megtalálása. De Elise Wilk – Szilágyi Mária segítségével szerencsénkre közelünkbe hozott – drámájának egyetlen német szava van csak, s az is csak egy emlegetett újság neve: Die Welt. Az eredeti román cím, a Dispariții pontos fordítása magyarul „eltűnések” lenne. De talán a jobb itthoni reklámozhatóság reménye végett az eredetinél dinamikusabb „Eltűntek” került a plakátokra, annak ellenére, hogy a szerző is és a fordító is az „Eltűnések” formát kedvelte volna, hisz jobban érződik abban az időbeliség, a sors ismétlődő hullámverése. Valami, amit értenénk és éreznénk mi is, hisz számtalan itthoni családból vándoroltak ki szeretteink és féltettjeink, akár belső parancsra, akár erőszakkal kilökve távoztak tőlünk, évekre, vagy örök időkre. A jelenkori menekvő eltűnéseket említenünk sem kell. Tekintsük munkabemutatónak az évadvégi előadást, érzésem szerint láthatjuk még ennek erősebb változatát is a most következő évad során.
S ha már a közép-európai eltűnéseknél tartunk, meg kell, hogy említsem, mennyire hiányzik itthon a „Magyar Gulág”, a hortobágyi kényszermunkatáborok idejének, annak a nyomorult időszaknak a színházi-színpadi feldolgozása, amikor úgy tűntek el bűnözőnek tartott, ártatlan családok a szomszédok szeme elől, hogy még akkor is tilos volt beszélniük a velük történtekről, amikor – akik megmaradtak – vissza tudtak támolyogni a már mások által lakott házaik közelébe. 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjjel kezdődött ez az időszak, 1953-ban lett vége, de a hallgatás egészen a kilencvenes évekig tartott. Ma már hozzáférhetőek a vele kapcsolatos dokumentumok.
Az előadás adatlapja a Szkéné Színház honlapján itt található.