A francia–dél-koreai származású Elisa Shua Dusapin (1992) első regénye a Tél Szokcsóban 2016-ban jelent meg franciául. Elnyerte a Robert Walser-díjat és a legjobb idegen nyelvből fordított könyvnek járó National Book Awardot. Érzékeny, finom lélekrajz, magával ragadó, képteremtő erejű, ízeket, szagokat, testi érzéseket felélesztő szavak, szikár mondatok és rövid, villanásszerű bekezdésekből álló kisregény a szeretetéhségről, a magányról, a testképzavarról, az önmagunkra találásról.

A történet névtelen narrátor-főszereplője afféle szemlélődő alkat, eleinte látszólag érzelemmentesen konstatálja, mi történik körülötte a panzióban. A húszas évei elején járó fiatal lány egyetemi tanulmányait befejezve visszatér Szöulból a szülővárosába, ahol még mindig szenzációnak számít, hogy félig francia származású: „Elsétáltam a piaci asztalok mellett, de már észre se vettem, hogy jöttömre mindenki felemeli a fejét. Apám huszonhárom éve csábította el anyámat, majd szépen elhagyta, és nyomtalanul felszívódott”. A visszatérés oka nem teljesen egyértelmű, ahogy valójában semmi nem az ebben a kisregényben. Talán kapcsolatot remél találni az anyjával, a szeretőjével, tisztába jönni önmagával. A történet kezdetén mindenes – recepciós, mos, főz, takarít a – szezonon kívüli kihalt, szürke, hideg tengerparti nyaralóvároska lepusztult panziójában, ahol lefagy a számítógép, nem működik rendesen a hűtő, a váratlanul nagy hidegben befagynak az ócska műanyag csövek.

A nyár nyüzsgése nyomokban se lelhető föl, a város is mintha eltűnne a téli szürkeségben, csak a sokszagú halpiacon és a kifőzdékben marad még élet. Ide csak az jön, aki visszavonulni vágyik, mint a plasztikai műtétből lábadozó, gézpólyákba burkolt – szintén névtelen – lány. Vagy a középkorú, francia képregényrajzoló, Yan Kerrand, aki bolygó hollandiként képregénye meséjéhez ihletet keresve tűnik fel egy napon az ütött-kopott helyi panzióban. Megmagyarázhatatlan jelenléte  – „Az öreg Park panzióját egyetlen útikalauz se említette. Ide csak akkor tévedt valaki, ha túl sokat ivott, vagy lekéste az utolsó buszt” –, megtöri a kisvárosi lét dermesztő egyhangúságát.

Az apafigurának is értékelhető Kerrand felkelti a lány kíváncsiságát, amit egészen végletes módon igyekszik kielégíteni, megkóstolja a férfi fogkrémjét, átkutatja a holmiját, a szemetesét, meglesi a rajzait, hallgatózik. Az érdeklődés kölcsönös, kimondatlanul jelenvaló, és ez óriási feszültséget teremt. Különös kapcsolat alakul ki a két ember között, akik miközben kerülgetik egymást, nagyon ügyelnek rá, hogy megőrizzék azt az érzelmi távolságot, ami lehetetlenné teszi a valódi kapcsolódást, noha a történet narrátora szeretné ledönteni a kettejük közti falat, de ennek nem ismeri a módját. Akkor sem tud mit kezdeni a helyzettel, amikor Kerrand megkéri, hogy kísérje el a tengerhez vagy az észak-koreai határzónához. A kulturális különbségek és a valódi kommunikáció hiánya, az önféltés és zárkózottság teszi lehetetlenné. Kerrand valójában nem kíváncsi arra a kultúrára, ami a lánynak a lételeme, csak képregény-háttérnek akarja felhasználni, így még megkóstolni sem akarja a lány főztjét, azaz a koreai kultúra egyik alapját zsigerből elutasítja. Az evés aktusának elkerülése tulajdonképpen az érzéki aktusok lehetőségének elutasítását és a lány iránti valódi érdeklődés teljes hiányát jelenti. A francia rajzoló a tökéletességet keresi, a narrátor pedig megtalált valami nagyon fontosat: „Általa fedeztem fel egy addig ismeretlen dolgot magamban, azt a részemet, ami onnan való, a világ másik részéről, és nem akartam ennél többet. Létezni akartam a tollhegye alatt, a tintájában… azt akartam, hogy lerajzoljon”.

Társtalanság, magány és diszfunkcionális viszonyok terepe a néptelen téli nyaralóhely. A narrátor számára az anyjával való kapcsolat, idegesítő, szánalmas és fárasztó, a felnőtt lányt folyamatos kisbabaszerepbe kényszerítő anya esténként maga változik kisgyerekké, amikor a lányával egy ágyban alszik, mintha egyiküknek se sikerült volna az egészséges felnőtté válás, valami állandó feszült interdependenciában élnek. Az anya, akiről „úgy tartották, övé a város egyik legfinomabb töltött tintahala”, egyfolytban eteti, aminek a lány engedelmesen, sőt önkínzó módon eleget tesz, majd bulimiás hányásrohamokkal válaszol. Dusapin nyers, plasztikus módon mutatja be a lelki magánnyal járó testképzavar tüneteit. Miközben ízeket, szagokat, textúrákat felidéző módon ír a halpiacról és az ételek előkészítéséről, hasonló megelevenítő erővel mutatja meg az evés aktusának nedveket produkáló, visszataszító pillanatait: „A nagynéném újra szedett a kimcsiből, és nyitott szájjal evett tovább. Néhány kis darab lecsúszott az ajkáról, majd pirosas nyálcsepp kíséretében a többi étel között landolt.”

A sokrétegű történet olyan, mint a hagyma, héjról héjra bonható, új és új aspektusokra lehet rácsodálkozni. A lány beteljesületlen és feszült kapcsolata a francia képregényrajzolóval, ambivalens viszonya az anyjával, saját testképzavara, a szeretőjével megélt érzelemnélküli testiség, a testet csupán tárgyként kezelő szépségipar alanyainak története fonódik össze egy egésszé: a kapcsolódásra való képtelenség és elidegenedés szomorú meséjévé. Ennek az érzelmi ridegségnek ellenpontjaként jelenik meg a tárgyi világ roppant érzéki leírása, legyen szó a jégbefagyott hullámokról, a kifőzdék szagorgiájáról, az evés  aktusáról. „Elindultunk a Kim anyó bódéjához vezető kis utcán. A disznóhúsból készült gombócokból fokhagymaillat áradt, összekeveredett a három méterrel arrébb lévő csatornából felböfögő szaggal. Jégdarabok ropogtak a lépteink alatt. Halvány neonfények”.

Ezt a sokrétűséget viszont valami elementárisan egyszerű, gazdaságos, tömör, megdöbbentően magával ragadó stílusban fogalmazza meg Dusapin. Mintha sötét tintába mártott ecsettel megrajzolt finom írásjelek ihlették volna: a Tél Szokcsóban rövid, egy-másfél vagy alig pár oldalas szakaszokból épül fel: villanásnyi képek, az érzékszerveinket megmozgató benyomások sorakoznak egymás után. A súlyos szöveg plaszticitását élesen és pontos szépséggel adja vissza a fordító, Kiss Kornélia.