Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HÓHÉR MAGÁNYA

Egek ura
2010. febr. 16.
Válságok és bankcsődök idején, amikor a rendbe vetett bizodalom megrendülni látszik, a hollywoodi mozik gyöngyvásznán gyakrabban bukkannak föl kétes erkölcsű héroszok. Az Egek ura főszereplője ugyan törvénytisztelő polgár, mégis közülük való. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Tekintve, hogy az amerikai munkanélküliség rég nem látott csúcsokat döntöget, roppant időszerű (és ambivalens) egy olyan figurát egy hollywoodi stúdiófilm fókuszába állítani, aki mások elbocsátásával foglalkozik főállásban – amúgy viszont elbájolóan vonzó jelenség. Jason Reitman legfrissebb mozijában George Clooney alakítja a városról városra repülő végzet angyalát, aki kétségbeesett családapáknak, nyugdíj előtti, veterán dolgozóknak és értetlen kismamáknak magyarázza el, miért nem tart többé igényt rájuk a társadalom – és a lehengerlően magabiztos vállalati hóhér még élvezi is a munkáját. Főhősünk, Ryan Bingham, antihős a javából, lévén velejéig cinikus és – látszatra – érzéketlen alak: hogy mégis azonosulni vagyunk kénytelenek sorsával, az legalábbis kényelmetlen kérdések felé vezet.

George Clooney
George Clooney

Kevéssé izgalmas azonban az útirány, amerre Ryan sorsa tart. A kiaszott szívű agglegény ugyanis, noha eladdig kizárólag levegőben, zsúfolt reptereken és steril hotelszobákban érezte otthon magát, húga esküvője és egy kellemesebb románc apropóján felismeri élete ürességét (melyről mi már kezdettől fogva meg voltunk győződve), hogy aztán a történet csúcspontján kész legyen sutba dobni ízig-vérig pragmatista elveit. Könnyű kalandnak indul, de végül a letelepedés ígéretével kecsegtet a hasonszőrű üzletasszonnyal, Alexszel (Vera Farmiga remek alakítása) folytatott viszony, a fiatal kolléganő (Anne Kendrick) kiábrándulása pedig Ryan fekete lelkének legmélyén visszhangzik: míg hősünk középtájon még az elkötelező kapcsolatoktól óvja kollégáit egy motiváló beszédben, a végjáték idején már a házasság előnyeiről győzködi húga beijedt jegyesét. Szimpla és kiszámítható tehát történetünk íve, ám az Egek ura ennek dacára számos apró fordulattal és váratlan helyzettel szolgál – a zárlat pedig, örömünkre, erősen elkaszálja a happy endet orrontó várakozásokat.

Jelenetkép
Jelenetkép

Jóllehet Reitman filmje műfaját tekintve elsősorban tragédiának nevezhető (bár az elbocsátottak tömegeinek láthatása okán akár katasztrófafilmnek is hívhatnánk), modalitása majd’ végig könnyed és finoman komikus marad. Miként hasonló hangfekvésű, korábbi munkáiban (Juno; Köszönöm, hogy dohányzik), a rendező ezúttal is minőségi szkriptből dolgozott, amelyben csak úgy sorjáznak a szellemes dialógok, és megannyi jelenet valamely apró geget vagy finomságot titkol. Ráadásul módfelett gördülékeny cselekménnyel van dolgunk, amelyet éppoly elegáns stílusban tálalnak, mint amilyen George Clooney modora és ruhakollekciója. Ám míg a hivatali cinizmus ábrázolása makulátlannak mondható, és a vállalati cápák portréja is hitelesnek tetszik, úgy – alkalmasint éppen az előzőek miatt – sokkalta haloványabb hatást kelt, amikor a vidéki rokon esküvőjén valódi érzelmek kerülnek terítékre. Az addig uralkodó, dinamikus háttérzene helyébe szomorkás folk-dalok lépnek, és korunk Cary Grantjének sármos mosolya immár belső rezdülésekről volna hivatott tanúskodni – ám a szívmelengetőnek szánt epizódok és a zenés montázsok kevéssé meggyőzőek abban a tekintetben, mitől lett hirtelen érző lénnyé szélsőségesen magának való főszereplőnk.

Vera Farmiga és Geroge Clooney. A képek forrása: PORT.hu
Vera Farmiga és Geroge Clooney (Forrás: PORT.hu)
Az Egek ura második etapja túlzottan szentimentális, és a film jelentős mélységekig sosem merészkedik – ám ezzel együtt is kiugróan intelligens darabnak tetszik a kortárs hollywoodi mezőnyben. Reitman filmje nem csak nárcisztikus hősének bukásáról mesél, és nem csak az amerikai gazdasági válságról ad érzékletes képet, hanem ezzel párhuzamosan tükröt mutat az exkluzív klubkártyák, protokollmosolyok és hideg luxus uralta menedzservilágnak is. Ám éppen a szatíra hitele miatt tűnik falsnak az érzelmesebb történetszál, és maga az üzenet is – hiszen a rendszer kegyetlen működését és főszereplőnk heveny cinizmusát látva aligha tudjuk elfogadni a család fontosságáról szóló művészi állítást. A film végén a szabad piac – és Ryan Bingham – áldozatai (többen köztük amatőr szereplők, akik tényleg nemrég veszítették el állásukat) egy megindító montázsban az otthon melegének megtartó erejéről vallanak a kamerának – hoppon maradt hősünk pedig, miként a nyitányban, ismét magányos égi útra indul. Bingham, a kapitalizmus kegyetlen lidérce végleg kívül rekedt az emberi világon: ha elhittük volna, hogy tényleg oda törekszik, megrendülten figyelhetnénk, ahogy csomagjába kapaszkodva a menetrendet nézi.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek