Az olyan arcok, mint Diana Krall vagy Norah Jones, nemcsak a lemezborítókon, de az óriásplakátokon is jól mutatnak, és bár a zenéjük gyökere zömmel az amerikai „fekete” sztenderdek, illetve az ún. Great American Songbook világa, előadásmódjuk érzelemmentes, elegáns, udvarias, szemérmes és mindig nett. Azaz marketing szempontból sokkal kezelhetőbb, és főleg fogyaszthatóbb, mint a folyton megújuló, szubverzív afro-amerikai stílus.
 Dianne Reeves |
A Művészetek Palotája idei Jazztavaszát nyitó Dianne Reevest – bár saját generációjában, tán mondhatjuk, a hagyományosabb, klasszikusabb vokális dzsesszt képviseli – a kiszámíthatóság vádja semmiképpen sem érheti. Az áprilisban a Carnegie Hall 120. születésnapi gáláján is fellépő Reeves tavaly járt legutóbb Magyarországon, akkor Debrecenben mutatta be kvartettjével a 2008-as When You Know című lemezét. A mostani koncert viszont egy újfajta, a dalválasztást tekintve is vegyesebb koncepció: az énekesnőt két gitáros, a brazil gyökerű Romero Lubambo és a dél-amerikai dzsesszt/szvinget képviselő Russell Malone kíséri a Strings Attached elnevezésű turnén.
A soul és a pop műfajában is jeleskedő Reeves (új) imidzse egyébként egészen meglepő, hiszen a magyar közönség nem a lemezborítók nagyestélyis díváját láthatja. Egyszerű barackszínű ruhájában, rövidre nyírt, göndör hajával és ücsörgős otthonosságával leginkább a hatvanas éveiben járó Carmen McRae-re emlékeztet. Keveset beszél, két szám között szinte alig, inkább csak a két oldalán ülő gitárosaira, és főként befelé figyel. Szinte végig csukott szemmel énekel, azt a kevés átkötő szöveget is mintha inkább magának és a zenésztársaknak mondaná. A koncepció a laza örömzenélés: kellemesen andalgós hangulatok, megfelelő mértékben eklektikus és egy percig sem unalmassá váló repertoár. A dalok egy része sztenderd vagy Reeves-lemezről való (főként a legutóbbi When You Know címűről), de hallhatunk Jobim-dalt és Gnarls Barkley-slágert is. A lényeg láthatóan a forma, a feldolgozás újdonsága és az összehangzás izgalma: hogy hogyan működik a sok különböző zsáner, dallam és hangulat két gitárral és egy hanggal. A fesztelenség és a partneri légkör mögött persze nem lehet nem észrevenni a tökéletes profizmust, a pozitív értelemben vett rutint és felkészültséget, az egymás iránti végtelen tiszteletet, hiszen minden hang, minden szóló halálosan pontos, éles és a helyén van.
A hosszú gitárbevezető utáni nyitó szám Jobim Triste-je (angolul), ami egyszerre idézi a bossanovát és Ella Fitzgerald híres adaptációját is, alátámasztva ezzel az egész koncert amerikai-brazil multikulturalitását. Fitzgerald mindenképpen fontos előkép az éneklési (scat) stílust és improvizálási technikát tekintve, s hozzá Reeves-ék koncepciója sok tekintetben emlékeztet az ő és Joe Pass hetvenes és nyolcvanas évekbeli duójára.
 Romero Lubambo |
Ezután Reeves-számok következnek (Social Call, Nine), a dramaturgia pedig nagyjából mindegyik dal esetében ugyanaz: a szólók udvariasan követik egymást, a tapsot kimért mosolyok nyugtázzák. A zenészek közötti kommunikáció folyamatos és zavartalan, mintha mi ott sem lennénk, de érdekes módon most ez a legkevésbé sem tűnik udvariatlanságnak. Lubambo olykor azért kikacsint és ránevet a közönségre is, míg Malone sima arccal, ironikus jelenléttel játssza végig az estét.
Az ötödik számnál (Abbey Lincoln Throw It Away-je) azután rápróbálnak egy óvatos és lírai közönségénekeltetésre (dzsesszkoncert és magyar közönség lévén mérsékelt a siker), majd az este második felében – nem az unalom okán! – érzékelhetően kezd kényelmetlenné válni a szék előadónak és közönségnek egyaránt.
A Gnarls Barkley 2006-es hiphop nótájának (Crazy) adaptációjában és a Hey Mista című dalban megmutatkozik az énekesnő soul és blues énje, és a tempósabb dallamok áthangolják a közönség elegánsabb és tartózkodóbb részét is. Reeves hangja a mély és a magas lágékban is nagyon impozánsan szól, amikor pedig bluest énekel vagy scattel, valami különös, ősi, rituális jelenlét és erő árad belőle, amit ez a mostani fura zárkózottsága még vonzóbbá tesz.
A záró szám ismét egy klasszikus (McCoy Tyner You Taught My Heart to Sing című szerzeménye), ami a felhevült koncerthangulatot visszaszelídíti csendes katarzissá. Különösen felemelő pillanat, ahogy Reeves a záró vokális szóló egy pontján egyszer csak eltolja magától a mikrofont, a gitárkíséret elhallgat, ő pedig énekelve kisétál a színpadról.
Végül a ráadás egy saját szerzemény, a Today Will Be a Good Day. Az elegancia, és a magas sarkú cipő is végleg eltűnik: egy pillanat alatt Spielberg Bíborszín című filmjében, Shug Avery, a bárénekesnő társaságában érezhetjük magunkat, Reeves pedig cseppet sem decens módon, mezítláb ropja a feldíszített koncertteremben. És mi mindannyian érezzük, hogy ez az a jelenet a legtalálóbb lezárása egy Dianne Reeves-koncertnek. A mai, az jó nap volt, valóban.