A pénteki nap Túlélők szekciója brazil, magyar, kárpátaljai és romániai roma sorsokon keresztül mesélt az emberi méltóságról vagy éppenséggel annak hiányáról. HUNGLER TÍMEA ÖSSZEFOGLALÓJA.
A brazil lemezárus büszke a szakmájára. Ritkaságokat szerez meg hagyatékokból, stabil vevőköre van, még Japánból is hívják telefonon egy-egy különleges salsa lemezért. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy hősünk az üzletét egy bank előtt, az utcán bonyolítja, a raktárkészletét egyik barátja dohos padlásterében tárolja, és biciklin kerekezik a munkába. Egyike ő azoknak a „munkanélkülieknek”, akik a mindennapi betevőt csak úgy tudják előteremteni, hogy önmagukat foglalkoztatják. Hemer Benjamin kissé hosszúra nyúlt, ám annál érdekesebb dokumentumfilmjéből (Camelo – Utcai árusok Rio de Janeiroban) kiderül, az utcai árusok között is létezik arisztokrácia – megbecsült lemezárusunk pl. az elit része; a piacon hot-dogot és narancslevet áruló vagy a buszon mentás cukorkával üzletelő kollégája a hierarchiában mindenképpen alatta áll. Kérdés persze, hogy kihez és mihez képest. A cukorka árus története az egész film értelmezéséhez is kulcsot ad – a hajdani színész, egy jogász fia tanulságos történetet oszt meg a nézővel, mely szerint az egyik piros lámpánál megállította valaki, hogy biztosítsa arról, milyen erős és életre való fiatalembernek tartja. Csakhamar kiderült, a sofőr fia drogfutárként kezdte, tűvel a karjában végezte.
A brazil dokumentumfilm egyik „üzenete”, hogy érezzük bármennyire alantasnak vagy megalázónak is, a munka mindenképpen nemesít, még a mostoha életkörülmények között is képes visszaadni az ember önbecsülését. Hiába hát a film szörnyülködő közgazdászai, politikusai és szociológusai – a néző, bár tudja, igazuk van, mégis dolgos, kitartó embereket lát, akik csak egyet akarnak: életben maradni.
Elboronálva
Akárcsak az egymástól mindössze harminc kilométer távolságban élő két öreg Vági Barbara és Talán CsabaElboronálva című meghatóan szép filmjében. A két tanyasi ember, Ilonka néni és János bácsi küzd a magánnyal, az öregséggel és az enyészettel – ha sok is bennük a közös vonás, a (végső) nagy kérdésben másképpen döntenek: míg az öregasszony röghöz kötött, haláig kitart a tanya és a jószágai mellett, János Szentest és a kórházat választja. Sorsukat és érveiket megismerve nehéz állást foglalnunk: két tisztességgel végigélt élet bontakozik ki előttünk, melyek akár másképp is alakulhattak volna. Csakhogy nem alakultak – az okokat, az előzményeket mindössze vázlatosan ismerjük meg, a rendező kamerája az utolsó nagy fejezetre koncentrál, mely nem csupán Ilonka és János, de egy életforma, a tanyasi világ hattyúdala is.
Élik az életüket
Zsigmond Dezső mozija, az Élik az életüket az előző két filmmel ellentétben egy egészen másfajta túlélési stratégiát tár elénk. A kárpátaljai testvérek (Imi, Kati és Nóri) hiába próbálnak megkapaszkodni, nehéz sorsukat csak pillanatnyi érzéstelenítéssel enyhíthetik: a férfi az alkoholba, míg a két nő a rossz párkapcsolatokba menekülve próbál némi örömöt kicsikarni az élettől. Éppen ezért könnyebben és elhamarkodottabban is mondunk ítéletet felettük, mint az előző mozik hősein. Miután a néző jól látja, hogy a testvérek hogyan hajlanak a könnyebb ellenállás irányába, Imi halála és Nóri elidegenedése a lányától elkerülhetetlennek tűnik és kisebb megrendüléssel is jár. Emberi játszmák, árulások, ronda veszekedések, vádaskodások: igazi családi tűzfészek, amit Zsigmond a filmjében elénk tár.
Menekülés a szerelembe
Kőszegi Edit és Szuhay Péter filmje a Menekülés a szerelembe, mintha az előző darabok szintézise volna – az ötvenévesen beköszöntő szerelem egy tisztességben leélt asszonyélet jutalmának tűnik. Hősnőnk, Eta szült hét gyereket, eltemette a férjét, akihez a haláláig hű volt, túlesett egy szívműtéten, majd amikor már nem is számított rá, lángra kapott egy majd húsz évvel fiatalabb férfi, Zsolti iránt. A narráció szerint a filmet Eta rendezte, aki a fontosabb sorsfordító eseményeket megérezve mindig magához hívatta a stábot. Nagy kérdés, hogy mint eddigi életében már sok mindent, úgy túléli-e ezt a beteg szívét felkavaró szerelmet is, miközben egy idegen országban próbál beilleszkedni, ismét teherbe esik és az első házasságából született gyermekei támogatását nélkülözi.
A szekció legkönnyedebb darabja Ambrus EmeseÉljen Konstanca! című filmje, mely egy romániai roma tanár, vagyis egy Elvis-imitátor életét mutatja be. Lássuk be, neki sincsen egyszerű dolga – a többiekkel ellentétben azonban nem a mindennapokért kell megküzdenie, csupán az értetlenséggel és az előítéletekkel szemben kell állnia a sarat. A flitteres fehér zakó, a kacsafrizura, a zselé és a begyakorolt csípőmozgás a végső győzelemhez már adott. A létharc mindenkori – kortól, nemtől, nációtól, státusztól független – sajátja, hogy: „az élet él és élni akar.”
