Ezen a nyáron a szigligeti Aranypatkó teraszán ültem – egy közeli másik asztalnál Csurka István és Dörner György. Még el is játszottam a gondolattal, hogy kocsim csomagtartójából kiveszem a hónapok óta ottfelejtett-hurcolászott Magyar Fórum-címlapot, rajta ábrázatommal Heller Ágnes és Vajda Mihály – valamint a bilincsbe vert Zuschlag János – társaságában, fölötte a vicces címmel, hogy „Zuschlag nem filozófus”, s „Mester, dedikálnád?” kérdéssel járulnék asztalához. De aztán elhessegettem a gondolatot; nem provokálok roskatag, öreg csirkefogókat. Nem sejtettem, hogy Isten és egyelőre nem teljesen tisztázott módon bizonyos földi hatalmak még egyszer a kezébe adják a tárogatót.

  Az esemény jelentőségét, hogy újnyilasok foglaltak el egy kulturális intézményt, és ezentúl adóforintjainkból fognak ott színházat csinálni – mindenki megértette. Ez nem politikai kinevezés és szakmaiság szokásos ellentéte, hanem egy újabb határ átlépése. A szerencsétlen főpolgármester rákényszerült/vakon döntött/elszánta magát erre a lépésre – nevének megőrzése a magyar kultúra történetében immár biztosítva van. Az ismert és ismeretlen tiltakozók szokásos halmazánál ezúttal többen értették meg, hogy a nevetséges, ostoba, teljes körűen – saját, egyetlen megfogalmazott célkitűzésére, a magyar dráma ügyére is kiterjedő módon – műveletlen és tájékozatlan, kódoltan zsidózó „pályázat” győzelme nem szakmai kérdés és nem a magyar színházi élet belső ügye. Megrendítő nem-ek hangzottak el olyan emberektől, akik mindeddig közelébe sem kerültek annak, hogy angazsálják magukat, és olyanoktól, akiknek ez súlyos egzisztenciális kérdés lehet. Jogörökösök tiltottak le műveket – talán az ilyesmi az egyetlen, ahol erre valóban nemcsak joguk, hanem morális felhatalmazásuk is van: nagy magyar írókat ne játsszanak újnyilasok vezette színházban.

Dörner gyáva nyilatkozataiban a támadási felületet csökkenteni igyekszik, s nem hajlandó kibontani a pályázatába foglalt átlátszó célzásokat. A „minden csoda három napig tart” és hasonló jellegű bölcsességekre számít: majd megszokjuk, hogy közösségi fenntartású újnyilas színház is lehetséges a székesfővárosban. Mondandója tehát a régi és új „magyar darab” üres frázisára szorítkozik. Egyhez azonban hűségesen ragaszkodik: intendánsához, atyai barátjához, aki nézete szerint a legnagyobb élő magyar drámaíró, sőt azt is hallottam már tőle, hogy a legnagyobb élő magyar író.

Csurka István viszont nem gyáva: ami a szívén, az a száján. A rendszerváltás hajnala óta gyakorolja magát abban, hogy bármely kedvezőtlen jelenséget a zsidó körúti- vagy világösszeesküvés formájában értsen meg. Reagál a tiltakozásra. Mint írja, egy gyehenna nyílt meg előtte, mert – noha eddig is erről írt (a zsidó összeesküvésről), mindmostanáig olykor még magának sem hitte el, hogy „ennyire szervezett, ennyire gátlástalan és ennyire fajilag meghatározott”. Ezúttal „Ascher Cafénak” nevezi el száz év folyamatos harcát a magyar gondolat ellen, „a nagy rendező, a minden bizonnyal odesszai eredetű családból származó askenázi – de persze magyar, hiszen egy magyar fenntartású egyetem rektora –, a Los Angelesben is rendezgető Ascher Tamás” neve nyomán.

Megáll az idő. A diagnózist csak annyiban kell megváltoztatni, hogy ez nem újnyilas, hanem ónyilas hang. Dövényi Nagy Lajos hangja, a Tarnopolból indult el (1941) című regény írójáé. Mindez persze röhejes, avíttas: fajvédelemben is új szelek nyögetik az ős magyar fákat. De legalább világos beszéd.

Ugyanilyen világos, „férfias” beszédet szeretnék hallani Budapest főpolgármesterétől.