A bemutatón, nem sokkal a vége előtt, csúnyán bevérzett a Platonovot játszó Kocsis Gergely bal szeme. Talán egy ütéstől vagy szorítástól, amit Osziptól kapott, talán az önmagával szemben kíméletlen fizikai bánásmódtól. Ráadásul a karja is fájt. Ja, a Platonov karja fájt, nem a Kocsis Gergelyé.
 Kocsis Gergely, Ónodi Eszter |
Kamaradráma lett Csehov gigantikus méretű színdarabja, a Platonov; hamar érezhető, hogy sűrűsödik a feszültség Székely Kriszta rendezésében. Két oldalról üljük körül azt a kétszintes színházi teret, ahol a darab játszódik; semmi fehér, semmi nyírfa, zéró fonott bútor: három bárszék, parketta, kék falak, az egyik sarokban az első két felvonás alatt afféle „bársarok”, iszik mindenki, mint a kefekötő, főleg Platonov.
Jó a szöveg: Radnai Annamária fordításából a rendező és Szabó-Székely Ármin ügyesen „faragta ki” azt a Platonovot, amely éppúgy itt lebeg a jelenben, ahogy Tihanyi Ildi kint is-bent is díszlete és Pattantyús Dóra jelmezei.
Jönnek-mennek, beszélgetnek-isznak a vendégek Anna Petrovna házában, és legelébb tán a terpeszben beközlekedő, túlmozgásos és nagyhangú Kolja tűnik ismerősnek, aztán Glagoljev szónoklatából ugrik ki egy mondat: „mi boldogabbak voltunk, mint ti”, aztán betoppan az értelmiségi bulik kötelező „haute couture”-jét (gyűrött vászonzakó, alatta fekete ing kívül hordva, alatta szürke póló) viselő Platonov az ő terhes feleségével (remek ötlet: az amúgyis visszafogott, minduntalan leszólt Szását nagy hasa még kiszolgáltatottabbá teszi); a lenyalt hajú, szorongását hangerővel kompenzáló Szergej is ott zsizseg, és jön már az ő lottó főnyereménye, Szofja is, tettetett vidámsággal, mert hát tényleg, mi a fenét keres itt, maga sem tudja. De mindjárt megtudja.
Tablók és párjelenetek: ez minden Csehov-darab dramaturgiai szerkezete; az előadások kulcskérdése pedig az, hogy vajon sikerül-e megfelelő – pergő és mégis mindenre elégséges időt engedő – ritmust találni a váltakozásnak. És itt a Kamrában nagyon sikerül: egymást erősítik, egymásra úsznak, egymásból következnek a sötéttel elválasztott jelenetek. Így kerül egyre inkább a középpontba Platonov: előbb az eleinte meglehetősen bisszig Szofja kér számon rajta valami homályos, el nem ért teljesítményt a múltból, aztán Anna Petrovna, a tábornokné ruházza föl némi szexuális vonzerővel, amikor udvarlást provokál ki tőle, majd Grekova hisztérikus ódzkodása ér föl egy szerelmi vallomással. Szóval nem Platonov, hanem a nők csinálják meg ezt a csöppet sem démonikus, ám annál narcisztikusabb alakot.
 Jordán Adél, Kocsis Gergely |
A színészi alakítások arról szólnak, hogy ki-ki nagyon otthonos a figurában; ez az, amit a Katona társulata nagyon tud, a kicsike szerepben is teljes a hitelesség, a legapróbb gesztusokban is fontos a közlendő. És a néma jelenlétek is rettentő beszédesek – aligha felejtem el Nagy Ervin Oszipjának sarokban álló, befelé forduló, kifelé leselkedő fenyegető alakját, vagy Ónodi Eszter örökre elmenni készülő, de lépésenként megtorpanó, aztán visszaszaladó tábornoknéját. Nagy formát mutat a csapat, egyenként és együtt – és általuk megszületik egy olyan előadás, amely A Platonov lesz mostantól sok évig. Lesújtó és egyben katartikus tabló egy olyan nemzedékről, amelynek nemcsak a jövője, hanem a múltja is kérdéses: tessék mondani, tetszettek csinálni eddig egyáltalán valamit? (A véletlen hozta úgy, hogy tanítás okán pár napja ismét megnéztem az Ascher Tamás rendezte, 1990-ben bemutatott Platonovot, amelyben a Kádár-korszak „már nem fiatal-még nem öreg” értelmiségi nemzedékét láthattuk romokban. Szépen fog mutatni a máig csillogó előadás mellett ez a mostani másik…)
Mert mi is az, amit Kocsis Gergely önsajnáló, nyafogó, gátlástalanul romboló Platonovjában látnak ezek a nők, és az őt istenként, valamiféle társasági bölcsként tekintő férfiak? Alighanem mindössze a saját hasonlóságuk vagy vágyott hasonlítani akarásuk visszfénye. Nem valamiféle elért, létrehozott teljesítmény, amelynek megcsinálásában, sikerében vagy sikertelenségében tönkrement, leépült, alkoholba fúlt az alkotója – dehogy. A végigpunnyadt telek, a kelletlen tanítóskodás, a kevéssel is beérő, és a keveset is szerelemmel, ragaszkodással jutalmazó Szásával töltött idő – ez Platonov igazi közege. A többi álom, sőt lázálom.
 Pálmai Anna |
Székely Kriszta, miközben átértelmezi, azonmód „decsehovizálja” is a darabot, ez tűnik föl a második részben, de főleg a negyedik felvonásban felszaporodó abszurd jelenetekben. Kocsis Gergely iszonyatos közelségben, ott az orrunk előtt gyorsítja föl a végső leépülési rohamot, merthogy összeszaladt és összeakadt a női sereg, és mind akar, és mind azt akarja, amit ő már akarni is képtelen: egy értelmes életet, tartalmas boldogságot, amiről azt sem tudja, mi az, és soha nem is tudta.
A nők sem. Ónodi Eszter Anna Petrovnában az életvágyat és a reményt mutatja erősnek: a fiatal és szép özvegy csak kicsike és osztozó viszonyt szeretne, kivel mással, mint Platonovval. A reménykedés is alku tárgya, de nem hoz eredményt, a csalódás pedig globális: nemcsak Platonov nem jön össze, hanem semmi. És – mutatis mutandis – hasonló utat jár be Szofja is: Jordán Adél végső kiborulásában már a saját, fiatalsága ellenére végleges életkudarcát ismeri föl.
A tehetetlen és feltétlen szeretet viselős emblémája Pálmai Anna Szásája, de tartásból mindazonáltal benne van a legtöbb. Gazdag játékában ott a szomorú jel: ez a szeretet sosem nyeri el megérdemelt jutalmát. Staub Viktória e.h. „szögletes”, olykor kissé karikaturisztikusan antinőre vett Grekovája ugyancsak az értelmiségi bulik és a romkocsma-közösségek közismert alakja: reménytelen, oda és vissza.
És hát a pasasok, lúzerségben, életképtelenségben megannyi variáció. Két nagy találat: Nagy Ervin Oszipja, a kissé gügye, mindazonáltal éleslátó figura csuda egy alakítás, kissé görbedt tartás, visszanyelt, hadarós beszéd, tompa hang, előre szegezett tekintet… És Fekete Ernő nyámnyila, a mostohaanyja lábánál kuporgó, töppedt állagú Szergeje a maga sírós, infantilis hanghordozásával hosszútávú, masszív életcsőd. Ahogy másért és másként, de Bányai Kelemen Barna Koljája is az: nagy hang, ingatag tartás, nyüszítő önsajnálat.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Dér Zsolt Kirillje a mai ficsúr; kokóval villog, parádés indulatkitörések, még parádésabb vonaglás a padlón, belesűrítve a véleménye a világról és a környezetről, no meg az apjáról, aki Bán János erősen tagolt, öregesre vett hangján a nők dicsőségéről szónokol, istenem, de szomorú – és hát jut neki egy lány- illetve asszonykérés, Ónodi Eszter felejthetetlen arcjátékáért külön hála…
Igen, micsoda játék, érezzük a bőrünkön, miközben eszünkbe jutnak ismerőseink, mennyi hasonlatosság, és egyszercsak ott a mi arcunk, ahogy csodálkozva néz. Már nem is előre, ki reménykedik itt még a jövőben, hanem vissza, és ott a nagy csalódás: de hiszen nem is volt semmi. Ez a Platonov csak egy „számító, manipulatív kis g.ci”.