…ha a vallási, kultikus vagy metafizikai szabályozást (gyenge értelemben az egyházat, radikális értelemben az istenhitet) elvetjük.
A Musée d’Orsay Bűn és bűnhődés című kiállítása ezt a pillanatot tekinti nullapontnak, és azt mutatja be, hogy a nyilvánosság és a (francia) állam miképpen képzelte el a Gonoszt/a Rosszat/a Bűnt; a gonosztevők illetve a bűnök miféle publikus „képe” képződött meg a 19. század folyamán. A kiállítás időhatárait 1791 (amikor először kérték a halálbüntetés eltörlését) és 1981 (amikor végül eltörölték) mint szimbolikus évek jelzik. Valójában 20. századi anyag nem nagyon akad, igazi 19. századi kiállítás ez.
 Prud’hon: Az Igazság és az Isteni Büntetés üldözi a Bűnt |
Mert mi is történt a 19. században a bűnnel és a bűnök megfelelőnek tartott büntetésével? Ritka, hogy egy képzőművészeti kiállítás tökéletesen leképez egy tudományos elméletet, mégpedig a Foucault-ét, aki több munkájában is foglalkozik ezzel a folyamattal, leginkább talán Felügyelet és büntetésben. Elmélete szerint a katonák teste és egyáltalán a test felfogása medikalizálódik, a „betegség” jogi kategóriává, a börtön pedig gyűjtőhelyből az állam metaforájává, a felügyelet és a büntetés szervévé válik. Giorgio Agamben továbblép, amikor azt mondja, hogy az állam (és a jog) a büntetés kiszabása helyett valójában az élet fenntartását határozza meg: nem azt dönti el, hogy ki haljon meg, hanem hogy ki éljen.
 Géricault: A gyilkosok Fualdès testét Averyon felé vonszolják |
Ezt a váltást mutatja be a kiállítás. Az első képek – például Prud’hon Az Igazság és az Isteni Büntetés üldözi a Bűnt – jellemzik a „klasszikus” felfogást, vagyis hogy a bűn igazi büntetése Istennél van (a bűnt Káin testesíti meg). A speciálisan francia történetfelfogás szerint a forradalom során a halálbüntetésről való lemondás felett a halálbüntetés „dehumanizálása”, vagyis a guillotine győzedelmeskedett, gyors, fájdalommentes halált kínálva. Ennek megfelelően az egyik teremben egy nagy guillotine-nal kerülünk szembe (egy késő 19. századi példány), melyet lefejezésről készült képek kísérnek, illetve egy-két fejet is megmutatnak. A történeti események és a tematikus hívószavak érdekesen keverednek. Marat halálának ábrázolása, a Fualdès-ügy (egy kegyetlen gyilkosság 1817-ben, mely nagy port kavart fel) a festőket azzal a problémával szembesítette, hogy lehet-e a jelent úgy bemutatni, mintha múlt lenne, és azzal, hogy miképpen tudnak valami mást mondani, mint az újságok rajzolói. Géricault különös festménye ennek a belátásnak a jegyében született (A gyilkosok Fualdès testét Averyon felé vonszolják), s valóban, micsoda különbség van Prud’hon és Géricault eszközei között. Ezért nem meglepő, ha a kurátor külön teret szentelt a francia sajtó gyilkosságokat ábrázoló képeinek, melyek popularizálták: a közönség számára egyszerre „közvetlenné” és „közvetetté” tették a helyszíneket.
 Victor Hugo: Az akasztott ember |
A kivégzés talán soha nem volt olyan népszerű művészeti téma, mint a 19. században. Ennek megfelelően Goyától Toulouse-Lautrec-ig találhatunk festményeket, míg a téma megkoronázása Warhol Elektromosszéke, mely minden korábbi büntetés-ábrázolástól eltérően, magát az üres kivégzési tárgyat állítja ki. A tárlat súlypontja azonban mégsem képzőművészeti, hanem az az egyedülálló gyűjtemény, mely azt mutatja be, ahogy tudományos módszerekkel igyekeztek a bűnözési „hajlamot” meghatározni, elsősorban az arckarakterisztikával (a rasszista koponyamérés egyik előfutáraként). Ennek illusztrálására a kurátorok beraknak egy-két művet, például Degas Kicsi Táncosnőjét (melynek arca így készült), de alapvetően a modern kriminalisztika születését dokumentálják: a helyszín rögzítésének kialakulását, a bizonyítékok előállítását, stb.
 Sickert: Mit teszünk a bérért? avagy: Nyári délután |
Feltűnik Ceasare Lambroso elmélete is, mely szerint a bűnöző és a művész zsenialitásukban, „határátlépésükben” azonosak (lásd Sherlock Holmes). Erre a sokak által Hasfelmetsző Jacknek tartott Sickert két sokat sejtető festményét hozzák példának. Azonban a Bűn és bűnhődés alapvetően a képzőművészet álcája alá rejtett kultúrelméleti kiállítás. A képek inkább csak illusztrációk, a bűnről való gondolkodás változásának dokumentumai. Mindez persze nem meglepő a fegyelmezésről, a börtönről, a bűn megfelelő büntetéséről folyó negyvenéves francia diskurzus fényében, s én csak a hazárulás bűnét hiányoltam, mely a 19. század legkényesebb témája, és a franciák éppen elöljárók voltak benne (lásd Dreyfus-ügy). De hát minden bűn nem férhet bele.
A kiállítás 2010. június 27-ig volt látogatható.