Az 53 éves Cassandra Wilson húsznál is több szólólemezzel, második Grammy-díjával a háta mögött már maga számít viszonyítási pontnak a zenében. Azért mégis érdemes felemlegetni, hogy ki mindenki volt rá hatással, kiknek a szellemi-zenei örökségét tudta egészen eredeti stílusának kialakításánál továbbfejleszteni és hasznosítani. Az egyik nagy előd Betty Carter, akit ugyan halála előtt nem sokkal még meg lehetett a Szegedi Jazznapokon csodálni, itthon így is jórészt ismeretlen maradt. Az ő intonálási technikájából – hogy nem öt vonalra kiszögezve látta maga előtt a dallamot, hanem bátran elhajlított negyedhangtól a szekundig és tovább – Wilson sokat merített. Ma már ő a legjelesebb képviselője a Sarah Vaughan, Carmen McRae, Abbey Lincoln és Carter nevével fémjelzett megközelítésnek. Prozódiájára viszont talán Joni Mitchell volt nagy hatással, hiszen kezdőként egy ideig Mitchell-számokat énekelt. Wilson saját útját keresve, a legnagyobb jazz újítókhoz hasonlóan mélyen magába szívta a hagyományt, amiben sokat segített neki volt férje, a zseniális, kompromisszumra sohasem kapható Steve Coleman szaxofonos és zenekarvezető.
 Cassandra Wilson |
Bár viszonylag későn, a Blue Light ’Til Dawn című lemezével, 38 évesen ért fel a csúcsra, de művészi igényességéből, kísérletező-kockáztató kedvéből azóta sem vesztett semmit. Nem is jazzénekesnőnek tartja magát, ő olyan vokalista, aki teljesen beilleszkedik a zenekarba. Régóta várt magyarországi bemutatkozásának az adott fanyar ízt, hogy a világ legpatinásabb jazzkiadója, a Blue Note egyik fényes csillaga blues-pop felfogásban és minimalista hangszereléssel adta elő aktuális repertoárját, amelynek pedig nagy része jazz örökzöld. A ritkás, levegős hangszerelések érdeklik, nyilatkozta a Loverly megjelenése kapcsán, és lényegében ennek illusztrációját adta az új lemez anyagát kicsit kibővítő pesti műsorral is.
Sokan mind a mai napig úgy mérik a jazzt, ahogy egy Ellington-féle dalszöveg meghatározza: "It don’t mean a’thing, if it ain’t got that swing”, ami nagyjából annyit tesz, hogy nem mond semmit, hogyha nem „szvingel”. Ennek a tételnek a cáfolatára vállalkozott Wilson és nagyszerű együttese, akik éppen az Ellington-repertoár egyik megunhatatlan darabjával nyitottak, a Caravannal. Szerintük nem a szving, hanem a ritmus a minden. Nyilvánvaló, hogy Ellington és Wilsonék ugyanazt a forrásvidéket látogatták, ami valójában torkolat, a Mississippi deltáját, az énekesnő mégis valami egész eltérővel rukkolt elő. Hol van már a big bandek kicsattanó, táncra perdítő, harmóniákban tobzódó jókedve, vagy a bravúrzongoristák briliáns futamokból és tremolókból aláfolyó hangzuhataga, játékossága, hogy a bőgő sétáló ingabasszusát már ne is említsük?
 Marvin Sewell |
A nigériai Lekan Babalola afrikai és latin ütőhangszereken, Marvin Sewell gitáros pedig végletesen elidegenített effekteken színez, de a fényt nem látni, csak valami átszűrődik. Wilson altja olyan, mintha mindig sírás előtt vagy után volna, fátyolos jellegéhez pedig ezen az estén különös, tudatos visszafogottság járult. Az első számba bekapcsolódó zongora (Jonathan Batiste) hangját meghallva sokan nem hittek a fülüknek, mert az inkább hasonlított egy áramtalanul hagyott vibrafonra, mint egy Steinway grandre. Pianisztikus hangzásról szó sem lehet, a második számban is csak módjával töltögeti akkordokkal a vékony hangzást Batiste, a koncepciónak megfelelően. A szving is csak legfeljebb búvópatak, vagy még inkább feltörő talajvíz módján bukkan elő. Azért a harmadiknak felhangzó Lover Come Back to me-ben megmutatták, főleg Reginald Veal bőgőzésével és Herlin Riley dobolásával, hogy mitől lesz dögös a zene (ők ketten sokáig zenéltek Wynton Marsalisszal, aki operájában Wilsonnak is főszerepet adott). Ősi hangszerekből és elektronikából származó effektek, egymásra pakolt mai és tradicionális ritmusok bőven jutottak az A Day in the Life of a Fool című számba, meg később a ráadásba. Végletesen egyénített volt a régi sláger, a ’Til There Was You előadása is. A St. James Infirmary, az armstrongi és ellingtoni hagyomány továbbélő darabjaként pedig kifejezetten rockos hangütést kapott.
A chicagói Sewell, az együttes zenei vezetője, különböző típusú gitárokon játszik, még szám közben is váltott néha. Szólói inkább hangulatfestők, mint bravúrtirádák. New Orleans-ban is otthon van, steel-gitárt idéző egyik szólójával tett egy főhajtást Elmore James irányába. A feldolgozások a ritmus újragondolására építenek, akkordban szikárak maradnak, miközben a melódiák vékonyan indáznak. Tovább árnyalta az előadói hozzáállást, hogy a zenekarban fel-felbukkan az önirónia. Szerény tag maradt az együttesben Wilson, aki alig szólózott, de a témák kibontása és variálása annyira egyéni, hogy ez felfogható kárpótlásnak. Enigmatikus maradt a zene végig, visszafogottságával akart hatni, azért a közönség így is fokozatosan rá tudott hangolódni arra, hogy valaki kevés szóval, halkan, de sokat mond. Mint egy jóslat, amelynek megfejtése már annak a feladata, aki kapta.
Vö. Máté J. György: A varázskör
Végső Zoltán: Asszony széthullófélben