![]() Kováts Adél |
Zsótérnál még a látvány is elidegenít, mondhatnánk, epikusan. Élményteli végigkövetni akárcsak a 2002-es Zsótér-rendezte Galileitől azt a színpadi gondolatot, mely Brechtet a camp-kultúra kliséivel tartja távol a beleéléstől, de hozza közel a mindennapokhoz.
![]() Kováts Adél, Szűcs Péter Pál |
A néző pedig nyújtogatja a fejét, s ebben a háborús térben csodás képélmények érik. Mint egy bibliában a könyvjelző szentek barokk képe, akként túltelített és túlerős ez a világ. A színpad jobb felében Ambrus Mária lentikuláris díszletet épít, a túlvilágított és a csíkokra vágott kép megmozdul, ha mozdulunk mi magunk. A lützeni csatajelenetben Kurázsi egyenesen a halott Gusztáv Adolf közelében üldögél a horkanó-ágaskodó lovak között, az átfestett vászonkép a rávetített eredetijével hoz zavarba minket. Felsorolhatatlanul sokféle ötletet rejt, ahogy a könnyű paravánok hordják a festett képet, amit mediális technikákkal eltart és elcsavar tőlünk az előadás, vagy ahogy egy szegletnyi smoking roomnak nevezett plexi sarok mindig máshol zárja le és el a testeket és a hangokat. S ebből a zsúfoltságból érünk az utolsó faluba, ahol már semmi nincs, csak a falu képe óriási vásznakra festve szemben velünk, ventillátorokkal fújja őket a szél felénk. „Jó annak, kinek kertje van”, énekli akkor a kórus körbejárva a nézőtéren, s az egyszerű kánon hangzó élményével az előadás magába zár minden jelenlevőt.
![]() Rába Roland, Kováts Adél, Formán Bálint, Petrik Andrea, Szűcs Péter Pál |
Ebben a folyamatosan változó, tucatnyi vizuális ötlettel megmozgatott kicsi kis térben két állandó szerep van, az egyik Kováts Adélé, a másik Petrik Andreáé, mindenki más sokszorozott szerepet játszik. Kováts Adél vállpántos, kápráztató aranyflitteres koktélruhában, hozzá jó erős bakancsban vezet végig minket a németalföldi csatákon. Ruganyos teste egyszerre a nézés tárgya, de ő a cselekvés alanya is. A hangja mélyebb, csodás alt lett, mozdulatai határozottak, arca tiszta, akár egy Madonnáé. Ezt az értési modellt már az előadás szórólapja elindítja csendesen, hiszen egy cinquecento madonna képe vezeti be az egyik legkeményebb dramatikus hősnő történetét. Kurázsi Madonna, gyerekei elvesznek, az előadás pedig nem a proletár akarat diadalával, a veszteségekből is továbblépő ember képével zárul, nem ám. Kurázsi húzza szekerét, de Zsótérnál a szekér egy negyedik gyerek (Nagy Norbert), aki ellenáll, visszatart, nem enged tovább. A gyerek, a szekér, a javak és az érzelmek szétbogozhatatlan testi küzdelme a zárókép. Nem is szabadulunk tőle.
![]() Rába Roland |
Kováts Adél egyszerre test és lélek, gyerekeket szülő szűz, s ez a madonna-look teszi hihetővé, hogy valaki egyáltalán túlél a háborúban. Kováts Adél minden megszólalása nem színpadi, civil, egyszerű mondatok egyszerű hangsúllyal, egyszerű lépések, egyszerű mozdulatok rendkívüli nyugalommal. Mert csak innen indíthatja a brechti dramaturgia két, szupergiccsé kanonizálódott jelenetét a gyermekeit vesztő anya fájdalmáról, s Kováts Adél hol a kiterített Fejő (Rétfalvi Tamás) nevető szemében, hol a lelőtt Kattrin (Petrik Andrea) édes mosolyában találja meg a háborún, az életen és a színpadi pillanaton átvivő segítséget. Miként a játék szcenografikus képisége, úgy a gesztus összetettsége is rendkívül telített. Kováts Adél fia agnoszkálásakor kitakarja a testet, s egy műtét hegén mereng el ujjbegye. Kattrint pedig lepelbe, éppen egy uniós zászlóba csomagolja, s a lányt így menti át az öröklétbe, álló szoborként, márvány madonnaként.
![]() Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Nincs pontosabb ritmusú játék, mint ez. Amikor Petrik Andrea megszólal, e rózsás tóparti idill képét is rámontírozza a szétfújt falvak látványára, s dobolás helyett ének csendül, szerbül, de mindegy is, a némát úgysem értjük, csak az erő, a hangerő számít a délszláv háború után alig másfél évtizeddel.