A „három szerző” költői túlzása talán rávilágít arra, mennyire más világot tár elénk az Akadémiai ünnepi nyitány (1880), a Hegedűverseny (1878) és a 4. szimfónia (1884-85) – pedig mint az évszámok mutatják, a három mű a pálya viszonylag szűk kivágatát képviseli. A nyitányban azzal a zeneszerzővel találkozunk, akit a Boroszlói (Breslaui, Wrocławi) Egyetem díszdoktori címmel tisztelt meg. Karmester barátja, Bernhard Scholz, aki az elismerésre Brahmsot felterjesztette, tapintatosan tudatta a szerzővel, hogy az egyetem hálagesztust vár: művet, mely nem holmi csekélység, inkább Musikalisches Opfer. „Írj egy szép szimfóniát, lehetőleg jól hangszereltet, öregfiú” – javasolta.
Az öregfiú, aki sokat ivott (a mája vitte el szegényt), feltehetőleg a vérnyomása is magas volt, és egyébként is élvezettel mondott mindenkinek gorombaságokat, ettől alighanem felkapta egy kissé a vizet. Szimfóniát, még mit nem, azt akkor írok, ha nekem úgy tetszik. Írt valamit – egy nyitányt, amelyet bátran sorolhatunk a „majd adok én nektek!” kategóriába. Az Akademische Festouvertüre annyiban biztosan nem „az alkalomhoz illő” kompozíció, hogy diák-kocsmadalokat dolgoz fel – ezeket kellett hallgatniuk a szakállas professzoroknak a szakállas szerző vezényelte ősbemutatón, a díjátvétel garnírungjaként. El is terjedt a darabról a sztereotípia, hogy lényege a turpisság, a pajkos csínytevés, az irónia.
A nyolcvanegy éves Thomas Sanderling (egy másik karmester, a kilencvenkilenc évet élt, felejthetetlen Kurt Sanderling hasonlóan kiváló fia) azonban vezénylésével rámutatott, hogy a mű tartalma és dramaturgiája ellentmond a nyitánnyal kapcsolatban alkalmazott sablonnak. Feszesség, fegyelem uralta a pontos és dinamikus muzsikálást. Miért? Hogy a végkifejletben, amikor megszólal a Gaudeamus igitur, a dinamika valóban kiteljesedhessen, az addig visszafogott energiák hirtelen felszabadulhassanak, és méltó fokozással fejeződhessen be a produkció.
Fotók: Steirer Máté. A képek forrása: MÁV Szimfonikus Zenekar
A Hegedűverseny szólistája, a nyolcéves kora óta Németországban élő, orosz származású Kirill Troussov (1982) rokonszenves önmérséklettel közelített a műhöz. Akárcsak Sanderling a nyitányban, ő is megmutatta, hogy Brahms Joseph Joachim számára komponált remekművében is „minden másképpen van”. Versenymű ez kétségtelenül, de nem olyan, amelyben a szólista technikai mutatványain kell ámuldoznunk. Troussov a nyitótétel sajátos hangulati egyensúly-játékában a heroikus-dinamikus és a lírai-kantábilis elemek között újra és újra nyomatékot adott az utóbbiaknak.
Ettől persze a hallgatónak még nem kellett nélkülöznie a hegedűs salaktalan tónusát, kristályos intonációját és futamainak virtuozitását. Viszont magától vonhatta le a tanulságot, amelyet a zenetörténetírás is levon: Brahms ezzel a művével Beethoven Hegedűversenyének újítását folytatja (egy másik folytató Csajkovszkij, aki ugyanebben az évben ír egy hasonlóképpen beethoveni ihletésű, hasonlóképpen D-dúr hegedűversenyt), a mondanivalót, a himnikus-átszellemült magatartásban kifejeződő világszemléletet helyezve a hangszeres bravúr, a mutatvány elé. Stílusos volt Troussov részéről, hogy az elmélyült előadás után egy Bach-szólószonáta Adagio tételével hálálta meg a kitartó tapsot.
És a szimfónia? Abban is „minden másképpen van”? Sanderling vezénylése arra utalt, hogy igen. Az idős karmester takarékos mozdulatait figyelve s a zenélés alapvetően intellektuális jellegét nyugtázva úgy érezhettük, a leszűrt és lényegre törő tolmácsolás a mű komplexitását és ellentmondásos karakterét állítja előtérbe. Sanderling és a keze alatt felkészülten játszó MÁV Szimfonikus Zenekar muzsikálásában újra és újra feltűntek a határozottan érvényesített „agyas” ritmikai trükkök (páratlan ritmusképletek ütköztetése párosokkal – ezekkel Brahms a Negyedikben előszeretettel játszadozik), hasonlóképpen figyelmet keltett a szimfóniához képest szokatlanul bőséges ellenpont rajzos kimunkálása, és általában az eszköztár és a hangvétel tudatosan választott régiessége.
Joggal mondhatnánk: idős karmesterhez jól illik az ilyen mű. Nemcsak azért, mert a zene őszies tájai komorságot sugallanak, de azért is, mert a darab feltűnő archaizmusai (gondoljunk a záró passacagliára!) azt sejtetik, hogy szerzőnk szerint régi kor árnya felé visszamerengni nagyon is sokat ér. A Negyedik – s ezt Thomas Sanderling olvasata meggyőzően és világosan körvonalazta – olyan mű, amely szembehelyezkedik a késő romantikus szimfóniától elvárt szenvedély, áradó érzelmesség és széles gesztusvilág igényével, helyette befelé fordulást, önvizsgálatot kínálva. Igaz a mondás: a karmester valóban olyan, mint a bor. Ha jó, akkor idős korára még jobb lesz. Sanderlinget látva és munkája eredményét hallva arra gondolhattunk: élvezet idős dirigensek munkáját figyelni, megtapasztalva a minimumra redukált technikába sűrűsödő bölcsességet, amely meggyőz arról, hogy felesleges a pazarló gesztika – a kisujj rebbenése, a szem villanása hegyeket mozdíthat.
A MÁV Szimfonikus Zenekar ezen a koncerten ünnepelte fennállásának centenáriumát: elődje, a Vasutas Ének- és Zenetársaság 1924 februárjában alakult. Az utódegyüttes a koncerten kitűnő formában játszott, érezhetően élvezve a karmesterrel és a szólistával való együttműködést. Szép vonóstónus és sok igényesen kidolgozott fúvós szóló járult hozzá a produkciók színvonalához – köztük a Hegedűverseny Adagióját bevezető lírai oboa-kantiléna és a szimfónia fináléjában felhangzó ihletett-érzékeny fuvola-monológ.
(Müpa Budapest, 2024. február 15.)