Gyakran használt és kritizált toposz, amikor a nagyvárosi polgár „lemegy vidékre”, hogy betekintést nyerjen az eddig csak hírből ismert közegbe. A város/falu oppozíciója a mai napig meghatározza a közbeszédet, sőt a kettő között egyre mélyebb szakadék tátong, melyben nagy szerepe van a sokszor szélsőségesen leegyszerűsítő médiareprezentációnak is. Míg utóbbihoz inkább az elmaradottság, fejletlenség, de pozitív értelemben a természetesség konnotációi, addig előbbihez a modern, az urbánus és az önteltség/elkényeztetettség sztereotípiái társulhatnak.
A többszörösen terhelt diskurzusban vékony jégen járnak azok a hazai alkotók, akik budapestiként (vagy akár bármely nagyobb város lakójaként) a vidéket és ezzel az ahhoz tartozó problémaköröket próbálják vizsgálni – hiszen pár hét alatt honnan tudnák ők, hogy milyen lehet faluban élni és miért ők akarják megmondani, hogy milyen nehézségekkel küzdenek? Részben erre vállalkozott a Kilakoltatás, vagy a Larry, de a fikciós Pajtaszegen játszódó A mi kis falunk is ezt a tematikát használja fel – több-kevesebb sikerrel. Ehhez a listához csatlakozik Boross Martin színházrendező független nagyjátékfilmes bemutatkozása is, melyben a falu ugyan fiktív, ám a hozzá tartozó események a magyar valóságból táplálkoznak.
Tamás (Dér Zsolt), Hanna (Mészáros Blanka) és Krisztián (Baki Dániel) Pusztaszomajra utaznak, hogy workshop keretében készítsenek filmet diákokkal. A polgármester (Pál András) és felesége (Tankó Erika) együttműködőek, a gyerekek gyorsan elfogadják a messziről jött alkotókat. Pár sikeres foglalkozás után Palika nem jön többet, anyja szerint azért, mert elment a kedve, ám rövidesen kiderül, hogy igazából a falu marketingjéhez szorosan kapcsolódó uborkaföldön kell dolgoznia. Ahogy telnek a napok, a vendégek számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a kezdetben kedves közösség súlyos titkokat hordoz, és a szálak egytől egyig a polgármesterhez vezetnek.
Pál András és Dér Zsolt a filmben
Boross Martin szakmájára is reflektáló filmjében a fikciós dokumentarizmus eszközéhez nyúl: a történet megírt, dramatizált és eljátszott, ám mind formáját (kézikamerás és telefonos felvételek, stb.), mind tartalmát tekintve a valóság rögzítésére, megragadására törekszik. A független profi színészeken kívül számos amatőr szereplővel forgott, a setting több Somogy megyei faluból áll össze, és bár a történetet nem konkrét eset inspirálta – bár később egy polgármester magára ismert a történetben és azt bizonygatta, hogy ő jó ember -, a közös realitásból táplálkozó elemek között találunk megtörtént eseteket (mint például az a személyes élmény is, amikor a polgármester egy nőt abuzáló férfit tesz helyre).
Ugyan a jelenetek konstruáltak, mégis az átlagnéző számára is ismert életképek és történetek sejlenek fel a vásznon – mintha egy tényleges falu mindennapjaiba lesnénk bele az oda érkező alkotók szemével. Boross már korábbi dokumentumfilmjében foglalkozott hasonló témával – a Remake_Bodony egy Baranya megyei közösségi filmkészítést örökít meg: ennek egyfajta fikciós átirataként, kiterjesztéseként a Nyersanyag leginkább azt a magyar vidéket alapjaiban meghatározó működésmódot vizsgálja, mely a feudalizmus örökségét ülteti át a 21. századi viszonyokba: uzsora, fillérekért felvásárolt, majd drágábban továbbadott házak, kegyvesztett, az utolsó boltból is kitiltott, fűtés nélkül maradt lakók, és a tájékozatlanságból adódó kiszolgáltatottságot kihasználó polgármester, aki egyik kezével ad, majd a másikkal elvesz. Munkát ad a közösségnek az uborkaföldön, ami által céllal és értelemmel ruházza fel az addig létminimumon tengődő falubelieket, viszont a kis gesztusokért nagy árat kell fizetni, melyet egyszerre mérnek pénzben és feltétlen lojalitásban.
Dér Zsolt és Mészáros Blanka. A képek forrása: MAFAB
Ebbe a közegbe érkezik meg a budai értelmiség, melynek két archetípusát ismerjük meg: egyrészt a helyzet ellen naivan tenni akaró, ám a megfelelő eszközrendszerrel nem rendelkező szent őrült (Tamás), valamint a rezignált, megúszós, inkább szigorúan az ott végzendő munkára fókuszáló távolságtartó, aki ha tudomást is vesz az erkölcstelen mutyiról – és elvi szinten el is ítéli -, inkább nem foglalkozik vele, hiszen „nem az én dolgom” és egyébként is „mi jöttünk ide”, ne szóljunk bele.
A két attitűd törésvonalat képez a három főszereplő között: Tamás egyedül marad a kizsákmányolás elleni harcban, ezért áthágja a határokat, jószándéka ellenére egyre rosszabb döntéseket hoz, melyek bizonyos helyzetekben többet ártanak, mint használnak, és idővel az irreális ambíciói gátat szabnak az egyébként morálisan helyes célkitűzésnek. A Nyersanyag azt a kérdést veti fel, hogy a középkorból hozott mintázatok helyi (azaz tüneti) felismerésének birtokában mit tehet a kívülről érkező, polgári referenciákkal felvértezett egyén, illetve meddig és milyen mértékben köteles – ha egyáltalán – segíteni az alárendelt szerephez szoktatott közösségnek. Ezáltal felmerül az egyéni és a kollektív felelősség (mit tehetek én? mit tehet a társadalom?), a periféria és a leszakadó vidék problematikája, az egyre szélesebbre nyíló szociális olló és az ezekhez társított, értelmiségi dilemmák (kit lehet „megmenteni”, mekkora változást tudok/tudunk elérni?).
A film első fele felvázolja a falu viszony- és függésrendszerét, autentikus betekintést enged a közösség dinamikájába, majd rámutat a kifelé mutatott imázs hamisságára: a történet előrehaladtával a szemünk láttára válik le az esztétikus üvegbe csomagolt biolekvárt, felújított művelődési házat és a példásan prosperáló közösséget hirdető máz. A mindezt koordináló polgármester szerepére keresve sem találhattak volna jobb színészt Pál András személyében: aurája akkor is szinte tapintható, amikor fizikailag nincs jelen – hát még akkor, amikor vérprofi retorikával rendez el egy-egy ügyet.
Az olyan apró momentumok is működnek, mint a gyerekekkel készült miniinterjúk arról, hogy mit vinnének magukkal az űrbe, az etióp doro wat főzés, vagy a zombifilm forgatás, ám az ilyen elemekből egyre kevesebbet találunk az utolsó harminc percben. A narratíva egyre inkább Tamás küzdelmére helyezi a hangsúlyt, ami főleg a zárás előtt túlságosan hatásvadász, szükségtelenül didaktikus jelenetekbe torkollik (pl. a videóhívás a kocsiban). Ahogy elhagyjuk a falu területét, a cselekmény lassúvá, elnyújtottá és nagyrészt érdektelenné válik, holott előtte több helyen le lehetett volna zárni a filmet egy izgalmasabb, a történet további irányvonalait a nézőre bízó és nem utolsó sorban az első feléhez jobban passzoló befejezéssel.
Hibái mellett a Nyersanyag releváns problémákat hitelesen feszegető, társadalmilag érzékeny, szélesebb közönség számára is élvezhető mozi, amiből kibomlik egy megfontolandó megoldási javaslat: ha a társadalmi makrót akarjuk megváltoztatni, akkor mikroszinten ehhez hasonló filmekkel, és az abban látott foglalkozásokkal érdemes kezdeni – a jelenlegi klímában ennél többet átfogó reformok nélkül nem lehet tenni.