Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TOVÁBBRA IS AZT ÍROM, AMIT ÍRNI SZERETNÉK

Beszélgetés Tóth Krisztinával
2023. dec. 3.
tóth krisztina revizoronline
Hétköznapi emberek hétköznapi történetei, de mindegyikben ott feszül a dráma. Magányról, kitaszítottságról, halálról, nehezen élhető életekről. Az elmúlt öt év írásainak gyűjteménye – róluk, rólunk. Tükör. Az Ahonnan látni az eget című kötet apropóján beszélgettünk Tóth Krisztinával. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A nyáron megjelent Ahonnan látni az egetről eszembe jutott az első versköteted. Az, hogy már ott is milyen kíváncsisággal lestél be ablakokon át mások elkapott életpillanataiba. A mai napig meghatározza az írásaidat, hogy ellesett pillanatokból építkezel?

Tóth Krisztina: Gyakran születtek úgy korábbi verseim, hogy az esti sétáimkor benéztem ablakokon. Ezek az esti ablakok olyanok, mint egy fotókeret. Fontos a véletlenszerű képkivágás. Engem azért izgattak ezek az ellesett pillanatok, mert sok mindent elárulnak az emberek életéről: többet, mint amennyit ők mutatni szeretnének. Az ember leselkedik, figyel. Amikor kreatív írást tanítottam, mindig azt magyaráztam a diákoknak, hogy nem kell nagy történetekre vadászni, érdemes inkább azt a hétköznapi pillanatot keresni, ahol a drámai események piciben megmutatkoznak. Az ellesett pillanatok megmutatják, hogyan élnek ezek az emberek, hogyan élünk mi.

R: Talált mondat címmel tartottál néhány évvel ezelőtt egy előadást az Akadémián, ami arról szólt, hogy a költők – sokukat idézed – talált szavakból vagy mondatból rekonstruálják a versüket. A te talált képeid is így működnek?

TK: Javarészt talált mondatokból dolgozom, de ahogy az ember kavicsokat gyűjt, a nagy részét visszadobja, csak a legizgalmasabbakat viszi haza. Én is mindenféle történetet begyűjtök, de aztán többnyire azokat használom fel, ahol érzem a háttérben a drámát. A legtöbb novellám talált, elhallott történetekből születik.

R: Ezt a drámaiságot segíti, hogy hihetetlenül sűríted a prózai írásaidat? Ugyanakkor a legtöbb történet befejezését nyitva hagyod, az olvasót meg kétségek között.

TK: Én nem magát a nagy sztorit akarom megjeleníteni, hanem a hétköznapokra fókuszálok, amelyben  megcsillan az elhallgatott, rejtegetett, vagy egyszerűen fel sem ismert dráma. A novellák máshova fókuszálnak, nem a történet közepére. A sűrítés talán azért fontos nekem, mert én a prózába a vers felől érkeztem, és alapvetően nem kibontani szeretem a történeteket, hanem kondenzálni. Strukturálisan az izgat, hogy hol lehet még elvenni belőle, s a lehető legkisebb terjedelemben megmutatni a történetet. A befejezéseknél meg valahogy arra törekszem, hogy ne legyen kihegyezve a történet, mert én hatásosabbnak érzem, ha tompa vége van. A Légörvényben című nyitónovellám utolsó mondata például az, hogy enyém mind a két karfa. Zárómondatként ezzel talán nehéz mit kezdeni, de én kedvelem az ilyen típusú zárlatokat.

R: Miközben a történetben felsejlik egy daganatos kislány története.

TK: Egyrészt, de nem ő áll a középpontban. Ott van a főszereplő sivár, eltékozolt gyerekkora, a háttérben a hanyagoló, egoista anyával. A főhős a történet idején éppen azt az egyetlen embert veszíti el, akihez igazán kötődik. Ha az ember összefoglalja, hogy tessék, körülbelül ez az a sztori, akkor azt lehet gondolni, hogy na ne, hát ez maga a giccs… Éppen ez a lényeg: úgy megírni, hogy csupa jelentéktelen részletből álljon össze a mozaik, és ne akarjon a történet valami rettentő nagyot mondani, hogy ne akarjon megrázni, meghatni. Amikor kilóg az alkotói szándék lólába, akkor a legdrámaibb történet is nevetségessé tud válni. Egyszerűen röhejes nagyotmondás lesz. Ezért nem szeretem a túlságosan hatásos, kihegyezett befejezést sem. A zárómondatok kiléptetnek a történetből, egyszer csak nem látjuk többet a szereplőket, legfeljebb elképzelhetjük, merre tartanak. Így véletlenszerűnek tűnik az időpillanat, amikor be illetve kiléptünk.

R: A kép születik meg először, a vizuális élmény?

TK: Nem mindig. A Mit eszik a flamingónál régóta őriztem magamban egy állatkertben ellesett képet egy apukáról és a gyerekéről, s egy jóval később hallott történetet ezzel a képpel kapcsoltam össze. Egy másik írás ötlete egy reggel született, amikor a metró felé siettem. A Stadionok közelében, ahol lakom, a frissen felavatott játszótér mellett a közmunkások mulcsot terítettek, de nagyon nem akartak dolgozni, ehelyett a játszótéren csúszdáztak, azt kiabálva egymásnak, hogy piranhák vannak a csúszda alatt a vízben, nem szabad beleesni. Lenyűgözött, ahogy ezek az idősödő, sovány, sárga mellényes emberek az üres, vadonatúj játszótéren önfeledten csúszdáznak. Napokig dolgozott bennem a látvány, és aztán megírtam.

tóth krisztina ahonnan látni az eget magvető revizoronlineR: A címadó novella, az Ahonnan látni az eget egy döntésről, egy hátrahagyott életről szól. A kötet legtöbb szövege, ahogy ez az írás is, nagyon erősen a szabadságról, szabadságvágyakról, gúzsba kötöttségekről szól, legyenek azok családi, társadalmi, magunk szabta korlátok.

TK: Fontos dolgot emeltél ki, mert tényleg arról akartam beszélni, arról gondolkodni, hogy vajon mennyire határoznak meg bennünket a ránk kényszerített viselkedésminták, a társadalmi elvárások, a szerepek. Nagyon korán elsajátítjuk a tudást, hogy bizonyos helyzetekben – hogyan kell reagálnunk, viselkednünk, és a sokféle szerep között teljesen elfelejtjük, valójában mit is szeretnénk, mi is okozna örömet. A szereplők többsége azt se tudja, hogy igazából mire vágyik, mit is akar, csak arról van sejtése, mit nem akar. Nincsenek kimondott vágyaik, megfogalmazott céljaik, amelyek felé törekszenek. Csak rájuk mért sors van, és időnként megpróbálnak, kicsit ügyetlenül, kilépni belőle. Nem látványosak és nem sikeresek a lázadásaik. A záró novellában az apuka nem azt mondja, hogy elválik, kész, vége, csak annyit motyog, hogy akkor ő egy időre elköltözik. Ezek a szereplők csak próbálnak lazítani a kötelékeiken. A történetekben gyakran olyasmi bontakozik ki, ami nonkonform, szokatlan, ellene megy az elvárt, megszokott történeteknek, de nem harsány lázadás, hanem suta, elkeseredett kísérlet.

R: Egyes történeteidben, itt általában egyes szám harmadik személyben írsz, keresztnevük van a szereplőidnek, máshol egyes szám első személyben, de név nélkül beszélsz róluk. Ezek viszonyrendszerek, érzelmi kapcsolódások? Melyik a személyesebb, a hozzád közelebb álló?

TK: Én nem így közelítenék ehhez, nem látok ilyen különbséget, hogy szorosabb-e az érzelmi kötődésem egyik vagy a másik szereplőmhöz, mert valójában mindegyikkel szoros, és egyikkel sem az. Ez kizárólag prózapoétikai megfontolás. Amikor első személyben beszélnek a szereplőim, az nagyon intim, mintha ketten lennénk az olvasóval, és én mesélnék neki. Nagyon meglepett, amikor több olvasóm is velem azonosított bizonyos történeteket, mert képtelenek voltak elvonatkoztatni az egyes szám első személyű elbeszélőtől. Ez olyan, mintha egy színészt a szerepnevén szólítanának, és azzal azonosítanánk őt. Ezt azért nehezen feltételezzük az olvasóról. Lehet, hogy nagy baj van az irodalomoktatással?

R: Az irodalomoktatás kapcsán jut eszembe, hogy korábban érettségi tétel voltál. Kivettek. Meg itt vannak a lefóliázott könyvek. Mindig érzékenyen reagálsz társadalmi, politikai kérdésekre. Most még nagyobb az írók felelőssége?

TK: Mindenképpen van felelősségünk. Amikor elvégeztem az egyetemet, mosolyogtatóan idejétmúltnak tűnt a képviseleti költészet, mert ez a fajta költői attitűd kiüresedett a szocializmusban. Amikor Petri és a nemzedéke színre lépett, és személyes tartalommal kívánta megtölteni a verset, akkor éppen ennek ellenében léptek fel. Persze Petri végül mégis valamiféle vátesz szerepet töltött be, és egy közösség képviselője lett, de nem ezzel a szándékkal lépett föl. Akkorát fordult a világ, amit akkor nem feltételeztünk volna. Most megint kiemelt jelentősége van annak, hogy egy író mit mond, mit ír, milyen véleményt formál, és miről hallgat, mint szar a fűben. A Pixel című regényem érettségi tétel volt, de az egyik, homoszexuális szereplője miatt kikerült a listáról, nemkívánatos könyv lett. Ezt teljesen abszurdnak tartom. Mitől félnek vajon, tényleg? A magam módján és erejével küzdők, és továbbra is azt írom, amit írni szeretnék. Talán ha sok ember megpróbálja következetesen  a normalitást képviselni, az együtt mégis csak jelent valamit. Elfáradtam ezektől a vitáktól, és nevetségesnek tartom, hogy újabb és újabb ellenséget kell keresni, hogy folyton harcolni kell, mert fenyegetnek az idegenszívűek, a romák, a migránsok, a Soros-ügynökök, a pomogácsok, az írók, a genderlobbi. Állandó rettegés az élet, de szerencsére vannak éber megmentőink.

R: A korábbi novellásköteteid írásai, tárcanovellái talán élesebben reflektáltak kitaszítottságra, szegénységre, másságra. Ezekből a történetekből mintha hiányozna az a fajta hang. Az elfáradás azt is jelenti, hogy picit hátrább léptél?

TK: Nem. Ezek a történetek is élesen reflektálnak, csak halkabban. Az állandó kiabálásban már nehezen hallatszik ez a visszafogottabb hang.  Az Ahonnan látni az eget másfajta gyűjtemény, más típusú szövegeket gyűjtött össze, de azt nem gondolnám, hogy hiányzik belőle a radikalizmus. A Szeretnék tőled kérni valamit például egy pedofil férfi leleplezés-története. Titkok és elfojtások, beletörődések és fel nem ismert tévutak, Ezek a novellák inkább a sehová nem tartó életekről, a kitartott, néhol nem látványos, de állandó szenvedésről szólnak. Nincs semmiféle tanulság, nincs feloldás.

R: Lator László tanítványa voltál. Halálával, úgy érzem, valami véglegesen lezárult a magyar irodalomban.

TK: Én is ezt gondolom. Nemzedékileg is lezáródott valami, az utolsó nagyok egyike ment el. Irodalomszemléletben is olyasmit képviselt, ami manapság eltűnőben van. Az egyetemi évek alatt a fordítószemináriuma a hét fénypontját jelentette, alig vártuk az órákat. Arra tanított bennünket, hogy élvezzük a fordítást és játsszunk a szavakkal, kísérletezzünk, igyekezzünk megtalálni a legjobb megoldást. Nem versenyeztetett minket egymással, és ő maga sem akart senkit sem legyőzni. Számára az irodalom nem a verseny és az érvényesülés terepe volt, hanem szenvedély, öröm. Ez a hozzáállás mintha kiveszőben lenne. Tisztelettel és alázattal közelített mindenhez, nagyon komolyan vette a munkát, a fordítást és az írást is, ami nem jelenti azt, hogy hiányzott volna belőle a humor és a játékosság. Nála nem lehetett blöffölni, halandzsázni. Mi, akik hozzá jártunk, erősen magunkévá tettük ezt a szemléletet és össze is tartunk. Én mindig féltem arra gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer ő már nem lesz velünk. A tudat, hogy ő van, hogy bármikor fel lehet őt hívni, hogy stabilan ott van nekünk, hatalmas biztonságot adott. Nem mindig értettünk egyet, volt olyan szerző, akinek én nagyon szerettem a verseit, ő meg nem, de soha nem csinált hiúsági kérdést semmiből, egyszerűen elmondta, hogy ezt nem így érzi, és azt is, miért nem. Imádtam, ahogy legyint. Ezt kellene valahogy megtanulni, így legyinteni! Ki tud még így legyinteni és felnevetni?  Két héttel a halála előtt Papp Gábor Zsigmonddal meglátogattuk őt. Panaszkodott, hogy milyen torzonborzan néz ki. Én levágtam a haját, Gábor kiment borotváért és megborotváltuk. Tetszett neki az eredmény, bár rövidebb lett a haja, mint ahogy korábban viselte. Így utólag ez az egész olyannak tűnik, mint valami rituális búcsúzkodás lett volna. Nem lehet megszokni, hogy nincs itt a világban. Olyan sokáig volt öreg, hogy egy idő után azt gondoltuk, mindig is így lesz, itt lesz nekünk maradék otthonosságnak az egyre idegenebb világban, mint valami mitologikus figura. De elment.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek