Michał Sroka (sz.1984) képzőművész, építész, egyetemi tanársegéd, a krakkói Képzőművészeti Akadémia festészeti karának PhD-hallgatója. Installációi, kollázsai, szobrai és festészete gyakorta találkoznak építészeti megoldásokkal, műveiben különböző anyagokat alkalmaz, például fát, fémet, betont vagy rétegelt lemezt. Expresszív, monokróm festményein és rajzain gyakran használja a kollázs és dekollázs technikáját. Művei csoportos és egyéni kiállításainak köszönhetően nemzetközi szinten is ismertek, például Németországban, Csehországban, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban és Ausztriában, ahol kiállításai mellett rezidenciaprogramokon is rendszeresen részt vesz. A krakkói Piana Galéria társalapítója: a galéria legfontosabb célkitűzése, hogy teret biztosítson a pályakezdő művészeknek, hogy kiállíthassanak Krakkóban, és nemzetközi kiállításokon is szerepelhessenek.
Revizor: Kiállításaid révén bizonyos fokig van rálátásod a nyugati országokra, Magyarországon pedig több csoportos tárlaton szerepeltél. A magyar színteret hogyan tudnád összehasonlítani a lengyel művészeti világgal?
Michał Sroka: Azt hiszem, kultúrpolitikai szinten elég sok a hasonlóság a magyar rendszerrel. Lengyelországban elég nehéz most a helyzet, különösen, ha intézményekről beszélünk: a főbb lengyel galériákat és múzeumokat többségükben jobboldali kurátorok vezetik. Jelenleg az akadémiai rendszerben is egyre nagyobb számban kapnak pozíciókat. Ugyanakkor a legérdekesebb dolgok a nonprofit szférában történnek, tehát a független művészek saját maguk hozzák őket létre, ahogy mi is tettük ezt a Piana Galériával. Munkahelyeket, műtermeket és galériákat alapítanak, hiszen az intézményrendszerben már nem jutnak könnyedén pozícióhoz. Van néhány nagyon érdekes magángaléria is Varsóban, amelyek vezető szerepet töltenek be a lengyel művészeti életben. A kisintézmények magángalériákra, néhány civil szervezetre, alapítványokra és ezekre a művészek által működtetett terekre oszlanak. Krakkóban és Varsóban is talán ezért születhetett meg a Gallery Weekend.
A Piana Galéria belső tere
R: A varsói Gallery Weekendhez ti is csatlakoztatok a Pianával?
MS: A Gallery Weekend komoly esemény, és idén először csatlakozik krakkói intézmény hozzá, jelesül a miénk. Boldogok vagyunk, mert ez szélesebb körű ismertséget biztosít számunkra, amiért már évek óta nemzetközi szinten is dolgozunk. Projekteket vezetünk magyar művészekkel, továbbá a jövőben tervezünk kiállításokat ausztriai és németországi művészekkel is. Rengeteg dolog történik párhuzamosan, és a politikai nehézségektől eltekintve, amelyekkel nap mint nap szembesülünk, a színtér elég érdekes. Az elmúlt néhány évben a műgyűjtők száma óriási mértékben megnőtt, ők többnyire magánemberek, és általában a feltörekvő, pályakezdő képzőművészekre összpontosítanak, akik gyakran még tanulnak. Ez a tendencia egyrészt nagyon jó, mert már korán befektetésként tekintenek a munkáikra, másfelől nehézségeket is okoz, mivel az árak erősen spekulatívak, és ez rést üt a művészeti piacon. A gyűjtők gyakran mindenféle tudás nélkül érkeznek a színtérre, a megváltozott életmódjuk, társadalmi státuszuk miatt gyűjtenek, vagy azért, mert be akarnak fektetni. Az is új jelenség, hogy a fiatalok már úgy lépnek ki az Akadémiáról, hogy tisztában vannak ezzel a tendenciával és a piac alapvető működésével. Néhány éve, amikor mi végeztünk az egyetemen, mindenre magunktól kellett rájönnünk.
R: Saját műtermed van Krakkóban, az Akadémián tanítasz a Festészet Tanszéken. Milyen jövő vár a hallgatókra a krakkói tanulmányaik befejezése után?
MS: Ez a tanszék különösen érdekes, mivel korábban elég konzervatív volt, talán bizonyos értelemben akadémikus. A struktúra a régi Akadémia rendszerére épül, bár van egy bizonyos fokú szabadság is, hiszen a diákok a professzorok által vezetett műtermekben azt csinálhatnak, amit akarnak. Különösen érdekes, hogy a diplomaszerzés után sokan futnak be nagyon korán és lesznek nemzetközileg is ismertek. Varsóban is jelen vannak persze, hiszen a művészeti piac erősen centrumspecifikus. Mégis sokan itt, Krakkóban élnek, itt van műtermük, ami az egyik fő oka annak, hogy Michał Zawadával és Filp Rybkowskival együtt létrehoztuk a nonprofit galériánkat.
R: Kurátori tevékenységed mellett építészettel is foglalkoztál, most pedig saját művészeti praxisod mellett művészetpedagógusként is dolgozol. Nem okoz nehézséget a sok különböző tevékenység összeillesztése?
MS: Valóban az építészet felől jövök, azt tanultam eredetileg. Utólag értékeltem nagyra az építészetet, mert más perspektívát adott, és bizonyos értelemben még mindig formálja a művészetről való gondolkodásomat. Mivel valójában másra vágytam, az építészeti tanulmányaim harmadik évében jelentkeztem a Festészet Tanszékre. Ez nagyon más volt, mint az építészet, és megpróbáltam kizárni az építészetből jövő tendenciákat, mert úgy gondoltam, hogy ez megzavarja a fejlődésemet. Építészként dolgoztam, amikor elkezdtem a doktori tanulmányaimat. Később kaptam egy részmunkaidős állást az Akadémián, és el kellett döntenem, hogy mit szeretnék csinálni. Úgy döntöttem, hogy itt maradok: így van az életemben stabilitás, és mellette a művészeti gyakorlatomat is folytathatom. Persze vannak nehézségek, mint az alacsony jövedelem vagy a sok bürokrácia. Ettől eltekintve a saját szakmámban dolgozom, tanársegéd vagyok, rengeteg diákkal van személyes kapcsolatom. Nagyon hálás vagyok, hogy lehetőségem van egy kísérleti stúdiót vezetni az elsőéves hallgatóknak, Painting in the Expanded Space (Festészet a Kiterjesztett Térben) névvel. Ez a program egyesíti az építészeti fogalmakat és munkákat a festészettel és a szobrászattal. Visszautal a Bauhausra és néhány avantgárd hagyományra, valamint a konstruktivista iskolákra. A jövőben interdiszciplináris stúdióként szeretném működtetni: számomra a stúdió egyesíti azt a két világot, amelyek valaha közel álltak egymáshoz, de mára már eltávolodtak.
Michał Sroka, Michał Zawada, Filip Rybkowski: One day I saw the sunset twelve times
R: A híres lengyel építész és képzőművész, Oscar Hansen eredetileg szintén építész volt, majd művészetpedagógus, a lengyel neoavantgárd kiemelkedő alakja lett. Az Akadémián az építészet mellett interdiszciplináris órákat is tartott, kritikus gondolkodásra ösztönözve diákjait. Hansen teljesen mást képviselt, oktatási gyakorlatát nyugati megközelítéssel ötvözte.
MS: A művészeti gyakorlatomban nekem is a tér fogalma az egyik fő témám. Az is érdekel, hogy milyen dimenziói vannak a tárgy és a tér kapcsolatának: a műalkotás mint tárgy hogyan viszonyul a térhez, hol vannak a határai? A doktori kutatásomban egy olyan művésszel is foglalkozom, aki különböző szinteken alkotott a térben, valamint olyan kurátorokkal is, akik a térrel mint médiummal dolgoztak, közülük a legismertebb talán Harald Szeeman. Sokat merítettem a konceptuális és minimalista művészektől, az avantgárdtól is, ahol a tér fogalma nagyot változott.
R: Sok kollázst készítesz, többféleképpen alkalmazod őket különböző médiumokkal. Mit találsz érdekesnek ebben a technikában?
MS: A kollázs technikája valóban befolyásolja az egész művészi gyakorlatomat és a módszereimet. Miközben kollázsokat készítek, egyidejűleg dolgozom 3D-nyomtatással, fával, fémmel, betonnal és rétegelt lemezzel, amelyek bizonyos értelemben valóban technikai jellegűek, de mégis úgy gondolok ezekre az anyagokra, mint egy nagyobb kollázs részeire. Vannak elemek, amelyek egyértelműen az építészetből származnak: ezért használok nyersanyagokat, ezért dolgozom különböző médiumokkal és méretekkel. Bizonyos értelemben kész anyagokat hozok létre, és ezek a ready-made műfajából adódóan a művészettörténeti utalásokkal együtt határozzák meg a praxisomat.
R: Magyar művészekkel dolgozol a Dungeon Keepers című kiállításon a Piana Galériában. Mikor kezdődött az együttműködés Keresztesi Botonddal? Tavaly októberben a szintén magyar művészek által vezetett SKURC csoporttal kollaboráltatok. Mi volt a koncepciója annak a közös projektnek, amelyet Krakkóban mutattatok be?
MS: Az első együttműködésünk a magyarokkal 2017-ben volt, akkor volt egy csoportos kiállításunk magyar és lengyel művészek részvételével, a budapesti Lengyel Intézetben, Form Of Everydayness címmel a Latarka Galériában. Csoportos kiállítás volt, és ez volt az első alkalom, hogy Budapesten jártam, és a mai napig csodálatos városnak találom. A Pianával másfél év után eléggé láthatóvá váltunk nemzetközileg, megjelentünk néhány magazinban. A SKURC-nál fordított volt a helyzet: ők találtak ránk az Instagramon, és aztán online találkoztunk. Hamar elhatároztuk, hogy együtt dolgozunk, ők egy rövidtávú csereprogramhoz kerestek partnereket. A tavalyi budapesti kiállítást aztán átvittük Krakkóba. Együttműködtünk a magyar konzulátussal, mert nagyon korlátozottak voltak a pénzügyi forrásaink. Ők segítettek abban, hogy a kiállításunkat különböző helyekre, például Tárnokra is kiköltöztessük. Szeretnénk folytatni a közös munkát. Jelenleg Keresztesi Botonddal és Stach Szumszkival van közös kiállításunk, a Dungeon Keepers. Két helyünk is van, az off-space-ünkben megfelelő helyet találtunk nekik: ők ketten többször működtek már együtt Magyarországon és Csehországban, ráadásul mindketten ugyanazzal a módszerrel dolgoznak, hatalmas falfestményeket készítenek.
R: Úgy tudom, hogy Thomas Morus esszéje nyomán az utópiák témájával is foglalkoztál projektjeidben. Hogyan utal a szobraid anyaga az utópiákra?
MS: Bizonyos szempontból építészeti fogalmakra próbálom az utópia fogalmát ráilleszteni, így visszautalva egyszerre a történelemre és a kultúrára is. A szobrászatot olyan interdiszciplináris területnek tartom, ami sok lehetőséget ad, hogy az utópia témáján dolgozz. Számomra ez az átjárhatóságról is szól, ahol bizonyos megszólalási módokat használhatsz, lehetnek saját ötleteid, és könnyebben lehet perspektívát is váltani. Az utópia témaköre könnyen válhat veszélyessé, nemcsak az ideológiák és radikális megközelítések révén, de azzal összefüggésben is, ami napjainkban történik: az ukrajnai háború, az izraeli konfliktusok, a menekültválság, a radikális jobboldali elképzelések tömeges számú megjelenése. Az utópiák segítségével alternatív világokat hozhatunk létre a mindennapi valóság újragondolásához.
A gombini zsinagóga rekonstrukciója
R: A varsói Néprajzi Múzeummal közös projektedben a gombini (gąbini) zsinagóga épületének rekonstrukcióját készítetted el.
MS: A gombini zsinagógát 1710-ben építették a Ciasna és a Tylna utcák kereszteződésénél lévő dombon. Az építés dátumát a jobb oldali tornyon lévő fémzászlóra írták fel. Az új zsinagóga a régebbi, kisebb zsinagógával szemben állt. A várost sújtó számos tűzvész ellenére a fából készült, jellegzetes tornyokkal rendelkező, barokk zsinagógaépület megmaradt. A legenda szerint a régi rabbik áldása védte meg az épületet a tűztől. Ez a legendás áldás azonban nem óvta meg a zsinagógát a német nemzetiszocialisták 1939 őszén gyújtott tüzétől. A háború után a helyén iskola és sportpálya épült. 1893-1911 között a zsinagógát felújították, a bal oldali toronyra ekkor helyeztek fémzászlót az 1893-as dátummal. A gombini zsinagógát a második világháború előtt műemléknek nyilvánították. A zsidó közösségnek azt is javasolták, hogy emeljenek egy új épületet, hogy a régi zsinagóga változatlanul maradjon.
Az említett projektre szobrász barátom hívott meg, vele közösen kezdtük el rekonstruálni a zsinagógát, bár csak néhány kép maradt fenn az épületről. Persze a fejünkben ott volt a hasonló, fából készült zsinagógák képe, mert Lengyelországban rengeteg ilyen épült, de a második világháború elején a legtöbbjüket lerombolták, sőt a mi esetünkben felgyújtották. Elkezdtük a rekonstrukciós folyamatot, és készítettünk egy 3D-s modellt. Lassan a projekt kezdett kibővülni, mert megbízást kaptunk a Néprajzi Múzeumtól, majd a zsidó közösségtől is kaptunk némi támogatást. Animációs filmet készítettünk a zsinagógáról, és rájöttünk, hogy ez inkább társadalmi, részvételen alapuló projekt, főleg az itt élő zsidó közösség miatt. A projekt kapcsán készítettünk egy emlékművet a Varsótól nem messze fekvő Gombinban. A projekt idején sok találkozónk volt az egykori zsidó közösség leszármazottjaival, és úgy érzem, hogy ez valóban megváltoztatta a légkört. A barátom még mindig ott él és dolgozik, rendezvényeket szervez, én is minden évben visszamegyek, hogy újra találkozzak velük. A világ minden tájáról, Izraelből is jönnek családtagok, hogy találkozzanak az őseikkel, meglátogatják a temetőt és az élő rokonokat is. Öröm lenne, ha több hasonló projektet vezethetnék, mindig is szerettem közösségekkel együtt dolgozni, és a lengyel művészeti színtér is egyre nyitottabb az ilyen típusú gyakorlatokra.
