Revizor: Kórusos rendezéseid – nevezzük őket kórusszínháznak? – rendkívül egyediek. Mikor és hogyan találtál rá erre a formára, hogyan fejlesztetted tovább? A varsói színművészeti egyetemen és az ottani konzervatóriumban is tanultál, de nem tudom, melyik műfajjal kezdted.
Marta Górnicka: A zene már kora gyerekkorom óta velem van. Ez volt az első eszközöm a nyelv meghaladására, és később a színpadon a KÓRUS (a cikkben Marta Górnicka írásmódját követjük – a szerk. megj.) új, kritikai állásfoglalásának megteremtésére. A zeneiséggel, a hanggal végzett sokéves munkám során számos eszközt sajátítottam el, ez vezetett el saját módszerem megalkotásához. 2010 elején kezdtem kísérletezni a varsói Zbigniew Raszewski Színházi Akadémián. Egy radikálisan új, kortárs kórusszínházi formát akartam létrehozni; feleleveníteni és egyben átalakítani a színház ezen ősi eszméjét. Felfedezni egy új színpadi nyelvet és színházi szöveget a KÓRUS számára (én librettónak hívom), valamint egy újfajta képzést, tréninget – munkát a testtel és a hanggal. Meghirdettünk egy nyílt válogatást Varsóban, amire mindenkit meghívtunk, kortól, nemtől és színházi tapasztalattól függetlenül. Hat hónapnyi kísérletezést követően megszületett a NŐK KÓRUSA első előadása. Ennek címe “THIS IS THE CHORUS SPEAKING: only six to eight hours, only six to eight hours” volt, és világszerte turnéztunk vele. Az volt a célom, hogy a színház számára visszaszerezzem a KÓRUSt, és a KÓRUS számára a nőket.
R: Számodra mit jelent a kórus?
MG: A kórus lényege számomra a tömeg, a sokaság. Ez a legfontosabb elv és a kórus politikusságának magja. A kórusban az egyének közössége többszólamú dalt hoz létre, amely nem annyira mások bevonására irányul, inkább a mindannyiunkat összekötő dolgokra. A kórus a legnehezebb témákat feszegeti, a legingoványosabb talajra lép, miközben ezzel egyidőben a színház terében próbál létrehozni egy tulajdonképpen lehetetlen, közös hangot. A kórust gyakorlatként is értelmezem: egy olyan térként, ahol nem előadunk, hanem készségeket és technikákat oszthatunk meg egymással. Megosztjuk a légzést és a hangot, testet; felfedezzük a kapcsolatot ezek és az új technológiák között. Egy efféle gyakorlat ott válik szükségessé, ahol a kórus éppen elveszíti létjogosultságát egy válság idején, egy szörnyű valóságban, egy lehetetlen helyzetben – amikor már nem lélegzik tovább.
Marta Górnicka: Magnificat. Fotó: Krzysztof Krzysztofiak
R: A koronavírus kirobbanása hogyan befolyásolta a munkádat?
MG: Az elmúlt években új kórusformán dolgoztam. És bár kezdetben azt hittük, hogy a pandémia megszakítja ezt a törekvést, rájöttünk, hogy amit kifejlesztettünk, az közvetlenül kapcsolódik a világjárvány után megjelenő új világ tapasztalataihoz. A KÓRUS a szó szoros értelmében megszűnt beszélni. Elkezdett viszont ajakszinkronizálni, olyan technológiát használni, amely utánozza a hangot, játszott élő és nem élő hanggal, elidegenített testekkel és nyelvvel. Én ezt digitális/rituális kórusnak, egyszemélyes kórusnak nevezem. Ez a KÓRUS valahol a beszéd és nembeszéd között működik. Foszlányokat, kulcsszavakat, az internetről származó auditív szemetet és digitális spameket, mitikus dalok töredékeit és számítógépes játékzenéket használ fel. A rituálé szívéből jövő sikollyal és konzervnevetéssel dolgozik. A kórus a valóságra és arra a helyzetre reagál, amelyben életre kelt. Még egy egyszemélyes forma is kórussá válhat számomra.
R: Mi volt az első: a politika vagy a kórus? Rendezéseidben a kettő szorosan összekapcsolódik, és a kórus rendkívül erős kifejezési formája a politikai tartalomnak. Melyik inspirálta a másikat, és hogyan befolyásolta az üzenet a formát?
MG: A kettő már a kezdetektől fogva szorosan összefonódott. Lengyelországból jövök, ott kezdtem mindent, ahol elvileg demokrácia van, de a nők soha nem kaptak teljes körű állampolgári jogokat. Úgy éreztem, hogy erre művészi választ kell adnom. Idővel a KÓRUS színházban kifejlesztett ideája és formája egyre radikálisabb politikai gyakorlattá vált. A KÓRUS rendszeresen összegyűlt a konfliktusok színterein, kirekesztett közösségekben, nyilvános tereken. Még a legmagasabb jogi szintekre is felért, amelyek körül akkoriban heves politikai viták zajlottak. Beléptünk a politikai gócpontok területére: Izraelbe, ahol helyi katonákkal együtt találkoztam arab anyákkal és gyerekekkel; Szlovákiában pedig a világ legnagyobb roma gettójának közepén jártunk. Lengyelországban, az alkotmány körüli legnagyobb politikai patthelyzet kirobbanásakor ötvennél több embert hívtam össze Varsó központi terén, a Plac Defiladon. A politikai konfliktus különböző oldalairól érkeztek. Voltak közöttük futballszurkolók, zsidók, muszlimok, menekültek, színészek, Down-szindrómával élők és mások. A forma és a tartalom mindig egy és ugyanaz volt a kórusban. A kórus formája mindig az emberi sokféleséggel függ össze, és megtestesíti az abban létező politikai feszültséget és ellentéteket.
R: Mi a különbség aközött, amikor amatőrökkel és hivatásos színészekkel dolgozol, esetleg mindegyikükkel? A kórusformákra való felkészüléssel kezded a munkát? Mi a módszered?
MG: Bárkivel dolgozom, mindig egy kórusműhellyel kezdem, a technikánkkal, az „ábécénkkel”. Általában nagyon hamar kiderül, hogy különböző korú, szemléletű és hátterű, egymás számára idegen emberek is hamar összekovácsolódnak a hanggal és testtel végzett munkában. A technikák egyes elemeit a hivatásos színészek ismerik, más részük viszont számukra is teljesen idegen. A kórus sajátos technikával rendelkezik, amelyet továbbfejleszt – ahogyan ezt az ókori kórus is tette. Mindez olyan gyakorlati készségek összessége, amelyek lehetővé teszik a KÓRUS együttlétét, emellett pedig megkönnyítik a közösség tapasztalatának tudatos feldolgozását és közlését történelmi-politikai kontextusban.
Szeretek az ismétléssel, a néma sikollyal és a különböző ritmusok energiájával dolgozni. Ez afféle elektromágneses hullámként söpör végig az embereken, mintha árammal töltené fel őket. Nyakon csípem a különböző ideológiákat és a gyűlöletet a nyelvben, aztán mindezt darabokra vágom, megéneklem – tulajdonképpen felrobbantom. A zene lehetővé tette számomra, hogy a transzcendens jelentésből iróniát vagy tiltakozást formáljak, és a szavakat nevetéssel szedjem szét. Színházam poszt-nyelv és poszt-tér. Közvetítő eszközöm pedig az emberi hang.
Marta Górnicka: Hymn to Love. Fotó: Magda Hueckel
R: Eddig bármilyen rendezésedet láttam, te vezényelted a kórust. Ez minden esetben így van, vagy más is meg tudja csinálni?
MG: Soha nem terveztem, hogy magam vezénylem az előadásokat, de az általam használt eszközök a közös munka során kialakult intenzív kötelék révén jönnek létre. E folyamatok során a kórusaim részévé válok, velük együtt beszélek és lélegzem. Ma már nincs rám szüksége a felvett és élő hang között működő új, szájszinkronizáló KÓRUSnak – viszont ez magányosabb műfaj is, mint egyébként.
R: Dolgozol még Lengyelországban, vagy kizárólag Németországban van a székhelyed?
MG: A HYMN TO LOVE és a CONSTITUTION FOR THE CHORUS OF POLES után csak Németországban dolgoztam. Az itteni feltételek a legjobbak a kórusformám fejlesztéséhez. Három éve vagyok rezidens művész a berlini Gorki Színházban, ahol létrehoztam a Politikai Hang Intézetét – a kórusszínházi munkám laboratóriumát. Számos, többek között brazil, francia, koreai, izraeli előadóval találkoztunk, akik amellett, hogy sokféle országból érkeztek, teljesen eltérő hagyományokat és politikai kontextust emelnek be a közös térbe.
R: Milyen a lengyel politikai színház helyzete és az ottani visszhang a rendezéseidre? Magyarországon a politikai színház nagyon korlátozott, ami a szinte kizárólagos állami finanszírozással függ össze, a kritikus hang nem támogatott. Több nagy magyar alkotó hagyta el az országot, mivel kizárólag külföldön tudnak szabadon dolgozni.
MG: Lengyelországban a munkám feketelistán van, soha nem kapok állami támogatást. Számos ottani művész van hasonló helyzetben. A kritikai munka nem lehetetlen, de egyáltalán nem kap támogatást. Mindezek ellenére mindent megteszek azért, hogy korábbi, lengyelországi előadásaimat továbbra is játsszák. Különösen a Kurázsi mama által inspirált HYMN TO LOVE-ra gondolok. Az előadás egy olyan közösség kegyetlenségéről szól, amelyet a szeretet köt össze egy csak a saját népe által lakott haza iránt. Arról beszélünk, hogy mi történt a holokauszt „peremén”; a hősies, áldozati létről, és hogy az isten által kiválasztott ártatlanokról szóló nemzeti fantáziák miképpen születnek az elfojtott történelmi tényekből.
Marta Górnicka: Still Life. Fotó: Magda Hueckel
R: A Gorki Színházban készült produkcióidban, például a STILL LIFE-ban, te választasz témát, vagy a színház ad megbízást az általa fontosnak tartott politikai ügyek kapcsán? Azért kérdezem, mert az előadást rendkívül „németesnek” tartom témafelvetésében. Mindeközben a holokauszt itteni emlékezetére külföldiként reagálni, ennyire kritikusan – elég bátor gesztus.
MG: A KÓRUS mindig oda megy, ahová fél elmenni. A legégetőbb társadalmi és politikai kérdésekre ad választ. Megpróbálja leleplezni azokat a tudattalan mechanizmusokat, amelyek alapján a közösség működik. De nem a provokációt keresem. Úgy fogalmaznám meg, hogy inkább egy mély szükségletre válaszolok, amely jelen van azon a helyen, ahol éppen dolgozom.
A holokauszt és a posztemlékezet kérdéseit, amelyek áthatják a STILL LIFE-ot, már vizsgálom néhány éve, ez a munkám központi témája. A KÓRUS azokat a társadalmi fantáziákat dolgozza fel és mutatja be, amelyeken belül a társadalom cselekszik; mindezt a színpadon összegyúrja és felrobbantja. Ez az előadásom ilyen szembesülés az emlékezetet irányító mechanizmusokkal, valamint Európa és Németország jelenlegi szörnyű valóságával. A STILL LIFE librettója arról értekezik, hogy az emberek hogyan értelmezik a történelmi folyamatokat. És igen, belenyomja az ujját a német sebbe. Az előadásban a holokauszt mechanizmusáról beszélek, amelynek – ahogy Heiner Müller mondta – térben és időben nincs vége. Ugyanakkor az összes munkám közül a STILL LIFE egyben a leghangosabb felhívás egy másfajta kapcsolatokon alapuló világ, egy új közösség, a közös világ újjáépítésére. A színpadról minden lény dala felcsendül, legyen halott vagy élő: az Auschwitzban meggyilkolt emberek, a brazíliai és afrikai őslakosok, az állatok és növények hangja. Boldoggá tesz, hogy ez a dal minden hónapban elhangzik egy berlini színpadon.
