Revizor: Az elmúlt években elég sok „aparegény” született, de férfiak tollából. Az Akit itt felejtettek az apa traumáin keresztül mutatja be – ez is a regény egyik fő szála – a lányával, a történet elbeszélőjével való kapcsolatát. Nagyon más egy apa-lánya történet?

Lugosi Viktória: Az irodalomból tudom, hogy egy apa-fiú viszony alapvetően a versengésről szól. Ha a fiú túlszárnyalja az apját, az ugyanolyan nehéz, mint az árnyékában élni. Az apa-lány kapcsolatból hiányzik a versengés, a szeretet mellett a támogatás, a másikért való drukk a meghatározó. Persze a féltés mellett ott rejtőzhet a féltékenység motívuma is. Az én könyvemben, bár finomam szólva sem felhőtlen a főszereplő apa és lánya kapcsolata, de azért tagadhatatlan a kettőjük közötti szeretet, még ha valahogy félre is siklott. A regény az apa gyerekkoráig tekint vissza, hogy választ keressen arra a kérdésre, hogy mindaz, ami egy kisfiúval megesik, mennyiben határozza meg a felnőtt életét, és felmentést ad, adhat-e a férfi cselekedeteire.

R: A legtöbb aparegény, mint a tied is, történelmi traumákkal terhelt – holokauszt, ötvenes évek, Kádár-kor. Mennyi titok szakadt fel a regény apjának halála után, amikről ő képtelen volt beszélni? Időben, érzelmileg távolabbra kell kerülni, hogy erről írni lehessen?

LV: A regény sok tekintetben fikció, de nyilván én sem tudok szabadulni a saját történeteimtől. A megjelenés óta sok visszajelzést kaptam, és nem lehetett nem észrevenni, hogy a férfiak arról írtak, hogy egyvégtében olvasták el a könyvet, míg a nőket annyira megérintette a sok lelki bántalmazás, hogy néha meg kellett állniuk. Nem gondoltam, hogy ennyire más a feldolgozás.

R: Apa és lánya között számos titok lappang. Ez volt a megírás elindítója, választ találni? Felelőssége is az utódoknak megtudni, feltárni a titkokat?

LV: Ma már azt gondolom, nagy a felelősségünk. A lappangó titok lyukakat üt, elválasztja az embereket. Ez volt a történet alapgondolata is, megteremteni a múltat, kitömni a hézagokat. Ebben a regényben ez egy történelmi trauma, a holokauszt okozta csend, de az élet sokféle titkot teremt. Ez a generációnk egyik tipikus problémája, hogy mit kezdjen az elhallgatásokkal.

R: A regény kerete a jelen, innen kiindulva, különböző idősíkokban ismerjük meg az apa életét, a hozzá kapcsolódó szereplőket. Meghatározó néhány éve az apának Deszk, ahol – a történet valóságos – a háború után néhány évig árva gyerekeket próbáltak felerősíteni, majd kivinni őket Izraelbe, egy új élet reményében. Tudom, sokat kutattál hozzá.

LV: A deszki Gerliczy-kastélyban átmenetileg éltek a gyerekek, de egyetlen tanulmányon kívül mást erről az időszakról nem találtam, így a közösségi médiában, hirdetéseken keresztül próbáltam olyanokat felkutatni, akik tudnak róla, akár maguk is tábori gyerekek voltak. Így ismertem meg néhány nevelő nevét, azokat használtam is a regényben, és van két pici valós történet is, amit megírtam.

R: A harmadgenerációnak talán feladata is pótolni a hiányokat.

LV: Ahogy Tandori mondja: „Most, amikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy”. Ránk maradt a feladat, ha már az előző generáció ezt nem végezte el.

R: Az Akit itt felejtettek kapcsolódik az előző könyveidhez is. A Vándorhomár című könyvedben az Alzheimer motívuma erős szál, ott az idős asszony, itt az apa utolsó éveire nyomja rá a bélyegét. Az Ajvé című regényednek meg a mostani mintha folytatása lenne.

LV: A Vándorhomárhoz nem, de az Ajvéhoz erősen kapcsolódik, valóban egyfajta folytatása a mostani könyv, azzal a különbséggel, hogy ott egy gyerekhang szólal meg, itt az elmesélő már felnőtt. Volt egy kritikusom, aki azt írta, hogy minden korábbi könyvem felkészülés volt az Akit itt felejtettekhez.

R: Az érdekes, hogy mikor melyik hangot, melyik megszólalási formáját választod az írásaidnak.

LV: Bajban vagyok a hangokkal. A Vándorhomárt egyes szám első személyben kezdtem írni, mint az előző regényeimet. De akkor úgy éreztem, hogy ettől el kell távolodnom, ki kell lépnem a kényelmi zónából, ahol a személyesebb elbeszélői hang könnyebb, mert amíg írom, addig mindegyik szereplő én vagyok, akkor tudok a legjobban belebújni a karakterekbe. Végül a Vándorhomárt átírtam egy mindentudó beszélőre. Így azután az Akit itt felejtetteket is így kezdtem el, de folyamatosan azt éreztem, hogy nincs meg a hang, így lett újra személyesebb az első személy, még ha ennek az is a veszélye, hogy mindenki velem azonosítja a történetet.

R: A nagymamának kis csatos pénztárcája, a papának a nagyon jellegzetes tárcája van, ahol egy fémbe lehet csúsztatni a papírpénzeket, a mama gondosan elrendezte a címleteket. A nyelvi struktúra mellett a tárgyak, a szagok, az illatok is megidéznek egy-egy kort?

LV: A tárgyak nekem őrülten fontosak, ezért aztán sokszor túlteljesítek, amire amúgy is hajlamos vagyok. Például egy teherautóval viszik el az Izraelbe alijázó gyerekeket Deszkről. Napokat töltöttem azzal, hogy kiderítsem, milyen teherautókat használtak 1946-47-ben. Vagy a szerb hajóvontatók életéről – amiről uszkve négy mondat van a regényben – több száz oldalt olvastam el. A tárgyak, amik körülvesznek, szerintem legalább annyira jellemzőek egy adott korra, mint a személyek. Szerettem volna, hogy a regény helyszínei, az egyes korszakai hitelesek legyenek, hogy akik akkoriban éltek ráismerjenek, és hogy az ő gyerekeik, a mi gyerekeink megismerjenek valamit.

R: Az apa, aki családja nagy részét elvesztette a holokausztban, családi hagyatékként két dossziét őriz, az egyikben azoknak a neveivel, akik segítették a családot, s akikre emlékezni kell, akár csak egy kaviccsal a sírjukon. A másikban a bűnösök névsora található. A papa második felesége által az örökségéből kisemmizett lány ezt örököli meg. Mi van a dühökkel és a megbocsátással?

LV: Ez nyitva marad a regényben. De a két dosszié ennél többről szól: arról, hogy ne csak a düheinket vigyük tovább, hanem a hálát is. Valahogy a hála veszendőben van. A meg nem kapott dossziéval is ezt szeretném sugallani, hogy mennyi jó ember van, ahogy a deportálásnál is tudunk ilyen példákat.

R: Nekik, mint a szerzetesnek, aki zsidókat bújtat a templomában, a deszki tábor nevelőinek, mini-portrékban állítasz emléket.

LV: Igen, szerettem volna, hogy legyen hála és megbocsátás. A megbocsátás nehéz ügy, talán mélyen vallásosnak kell hozzá lenni.

R: A regény, szemben a korábbiakkal sokkal több idősíkon játszódik a századfordulótól napjainkig, élesebb, nagyobb váltásokkal játszik az apa életét követve. Nehéz volt ezt a szerkezetet tartani, megtalálni a kapcsolódási pontokat?

LV: Ez nem okozott gondot, darabokat, részleteket írtam meg, amelyek szépen egymásba csúsztak. A gardróbszekrényre kis post-iteken ragasztottam fel az egyes részleteket, és amikor befejeztem a regényt, még sokáig játszottam azzal, hogy melyik rész hova kerüljön, de végül mindig visszajutottam az eredetileg elképzelt sorrendhez.

R: A regény címe – Akit itt felejtettek – mégsem a megbocsátásról szól. Az apa, aki végül nem megy el Magyarországról, cipeli a terheit, az elvarratlan szálakat. Ő meg tud végül bocsátani?

LV: Te azt kérdezed, hogy az apa megbocsát-e. Én a regényben arra keresem választ, hogy a lánya megbocsát-e. Azaz, hogy a fájdalmaink mennyiben lehetnek mentségek.

R: Milyen ez az apa, a Kádár-kor sikeres figurája, aki előtt nincs lehetetlen? Örök sármőr, aki belül csupa szorongás. Volt ő valaha boldog az életében?

LV: Kisgyerekként lesz árva, akit folyamatosan meg kell menteni. Deszk, a kastély közösséget ad neki, de valójában ott is egyedül van, neki kell megoldania az életét, feldolgozni a traumáját. Akinek a gyerekkorát ekkora súly nyomja, aki senkire sem számíthat, és senkiben sem bízik, az nem lesz csapatjátékos, az felnőtt korában is mindent egyedül akar eldönteni, megoldani, sikerre vinni, miközben folyamatosan leplezi a szorongását, mert ha kiderülne, hogy gyenge, akkor neki vége.

R: Több kevésbé szerethető figurája is van a könyvnek. A második feleség, Irén a család legnegatívabb szereplője. Az apa karaktere is billeg sok ellenszenves vonása miatt. Irénnek az a szerepe, hogy vele szembeállítva az apa szerethetőbbnek tűnjön?

LV: Részben ez motivált, valóban kellett valaki, aki még az apánál is negatívabb. És persze szerettem volna behozni egy új hangot, egy olyan szereplőt, aki máshonnan jött, másképp gondolkodik, más hangon szólal meg, és akinek évtizedek sem elegendőek ahhoz, hogy teljességében megértse azt a közeget, amelyben az apa él.

R: Írói vagy személyes dilemma is volt, hogy ennyiféle tükröződésben mutasd meg az apát?

LV: Nekem is dilemma volt, többször feltettem magamnak a kérdést, hogy nem lesz ez sok? Hogy mennyit és milyen keménységben lehet megmutatni ebből a nagyon összetett, nehezen szerethető apából. Sokat köszönhetek a szerkesztő, Tóth Cziffra Júliának, aki nyesegette, amit kellett. Abban bíztam, hogy sikerül olyan múltat teremteni neki, ami megértést vált ki az olvasóból.