Revizor: Inkább színészi vagy táncosi feladata van a produkcióban?
Lőrinc Katalin: Mindkettő. Nem választódik szét, mert amikor mozgás van benne, közben szöveget is mondok. Olyan színészre volt szükség, aki szerepe szerint táncos. Számomra mindenképpen színészi feladat, onnan közelítem meg. Kiss-Végh Emőkének is célja volt – nemcsak nekem, hanem minden szereplőnek megfogalmazta –, hogy önmagunkat keressük meg a helyzetekben. Ez nem azt jelenti, hogy egyenlőségjel van az előadó személyisége és a szerep között. Az én helyzetem a legkönnyebb a négy szereplő közül, mert az enyémnél áll a legközelebb a kettő egymáshoz.
R: Pontos szövegkönyvre épül az előadás vagy az improvizáció több benne?
LK: Hajszálpontos a szövegkönyv. Miközben adhatunk hozzá, lehetnek ötleteink. Én egész másként tanulok szöveget, mint egy képzett színész. Hamar letettem a szövegkönyvet, nem volt a kezemben, és ha nem pontosan emlékeztem, akkor szinonimákat mondtam. Volt, amit Emőke rám hagyott, de volt, ahol azt mondta: Ne haragudj, de ott annak a szónak jelentősége van! Csodálatos a magyar nyelv, így lehet érzékelni, hogy milyen apróságokon múlhat a jelentés.
R: Nagy az érdeklődés az előadás iránt, januárra és februárra is elkelt az összes jegy. A Trafó honlapján olvasható költői szöveg is figyelemfelkeltő.
LK: Ez egy nehéz darab. Az a költőiség, amit említett, valóban ott van a leírásban, de azért ez egy kemény szöveg. Ahogy megszoktuk a Dollár Papa Gyermekeitől, erősen rámutat kényes problémákra, mint például az abúzus. Itt olyan dolgok vannak megfogalmazva és kimondva, amelyekről nem szoktunk még egymás között sem hangosan beszélni. Ez a fajta határátlépés szintén jellemzője a társulat ars poeticájának. Itt is tabuk megdöntésére lehet számítani, ugyanakkor végig finom irónia jellemzi az előadást. Itt halálosan komolyan és természetesen kell benne lenni olyan helyzetekben, amik akár finoman ironikusak is.
R: Ennek a fajta színháznak mintha egyre lelkesebb tábora lenne, a nagyobb társulatok vezetői viszont gyakran félnek attól, hogy tabutémákat feszegessenek. Erről a produkcióról lelkes reakciókat lehet olvasni, Zelki János például azt írta a társulat Facebook-oldalán: „Igazán különleges és felkavaró. Nem enged.”
LK: De jó! Igen, felkavaró és megosztó is. Mert nem mindenki szeret szembenézni. A „nagyközönség” – nem helyesen általánosítva, így nevezve a nagy színházak nézőit – egy része általában nem azért megy színházba, hogy ott fészkelődjön. Ez azért még mindig rétegszínház. De maga a művészet gyakorlása és élvezete is ma már egyre inkább marginális, mert olyan világot élünk. Ma már nem szexi művésznek lenni, se színházba járni. Ha a teljes társadalmat nézzük, egyre szűkebb rétegnek igazán fontos ez. Ezért is jó azt látni, hogy van még, akinek számít. Az, hogy minden jegy elkelt, annak is betudható, hogy a helyszín, ahol előadjuk, korlátozott befogadóképességű, mindössze 45 szék fér el. Annyi ember mindig ott is van. Félkörszerűségben ülnek a nézők, az orruk előtt történik minden. Ez az intimitás nem cserélhető le, nemigen tehető föl nagyszínpadra.
R: Azt mondta egy interjúban: „hosszú utat jártam be, mire a klasszikus balettől, a kiszámítható rendből, a megfelelésből eljutottam ahhoz a nőhöz, aki ma vagyok. Ma már nem az a célom, hogy jó táncos, hogy jó tanár legyek, hanem hogy egyszerűen én legyek.” Önmaga tud lenni ebben az előadásban?
LK: Igazából ez nem játék, hanem „benne levés”. Viszont meg kell élnem a szerepben olyan helyzetet is, amit az életemben eddig nem kellett. Rába Roland a testvérem az előadásban, aki igazából a hatalmában tart, idegesít, dühös vagyok rá, miközben nekem harmonikus, abszolút felhőtlen kapcsolatom volt mindig is a testvéreimmel. Attól még bele tudok menni, és egy pillanatig sem érzem azt a szituációban, hogy most valami olyasmit csinálok, ami nem én vagyok.
R: Színpadi partnerei közül kivel nem dolgozott eddig?
LK: Egyikünkkel sem dolgoztam még. Rába Rolanddal a színművészetin oktató kollégaként találkoztam, amikor én a mozgáscsoportot vezettem ott. Nagyon izgalmas figyelni Polgár Csabát és Rába Rolandot. Hihetetlenül sokat tanulok tőlük. Mindig újabb és újabb színeket tudnak hozni. Amikor Emőke ad egy instrukciót, ami ne adj isten homlokegyenest mást, mint egy korábbi, akkor is csettintésre hozzák. Csodálatos ezt figyelni. Erdős Lili egy tavaszi szellő, fantasztikus, tehetséges lány, ő most végzi az egyetemet, de már más előadásokban is jelentős a jelenléte.
Lőrinc Katalin és Rába Roland az Egy rosszaságról című előadásban. Fotók: Kalicz Máté. A képek forrása: Dollár Papa Gyermekei
R: Milyen az, amikor fiatal táncosok egy táncos legendával találkoznak egy új produkcióban?
LK: Nincs ilyen, hogy táncos legenda. Ilyenkor kollégák vagyunk. Gyertek, fogjuk meg és toljuk együtt! Minden munkában, minden tanítási szituációban is úgy vagyok, hogy nem érzem a hierarchikus szerepet. Nincs olyan, hogy bejöttem, és megmondom vagy megmutatom a tutit. Mindannyian egy közös célért teperünk. A táncosok felét tanítottam, a másik felét nem is ismertem. Amikor belépünk az öltözőbe, akkor ugyanazon a kispadon ülök én is, amin ők. Megbeszéljük az élet nagy dolgait, és együtt dolgozunk.
R: Miközben azt mondták, hogy nem lehet majd gyermeke, három is született, ma már felnőttek és mindannyian művészek. Lili színésznő, rendező, Kata Nóra jelmeztervező, András grafikus. Megbeszélik az ünnepi családi összejöveteleken, hogy kinek milyen örömei, gondjai vannak a pályáján?
LK: A karácsony nálunk egyáltalán nem arról szól, hogy kinek milyen a pályája, hanem arról, hogy melyik oldalra tegyük a karácsonyfán a csillagot és melyikre a szívecskét. Hála az online térnek, folyamatos kapcsolatban vagyunk egymással. A fiam Hollandiában él, vele leginkább digitálisan tartjuk a kapcsolatot, a lányaimmal szoktam összefutni, időnként hazajönnek. A munkájukkal kapcsolatban inkább nem kérdezek, hanem hagyom, hogy ők mondják, amit szeretnének. Nem vagyok vallatós anyuka. Minden kapcsolatomban arra vagyok kíváncsi a másik embernél, amit ő fontosnak tart, hogy tudjak róla. A gyerekeimmel sokat nevetünk, jó velük a kapcsolatom, és egymással is nagyon jóban vannak.
R: Nem aggódott amiatt, hogy mindhárman művészi pályát választottak?
LK: Egy anya mindig be van tojva, hogy mi lesz, de belőlem az következik, hogy hagyni kell, hadd csinálják, amit szeretnének.
R: Milyen új feladatokra készül?
LK: A mindennapi oktatási és egyéb feladatok mellett lesz egy új is: Fehér Ferenccel fogok együtt dolgozni egy új előadásban, amit nagyon várok, mert Feri roppant izgalmas figurája a magyar táncéletnek. Egy vad zseni. Engem mindig az érdekel, amit még nem csináltam.
R: Remek formában van, így nem indokolt, de azért gondolkodik azon, hogy egyszer majd be kell fejeznie?
LK: Folyamatosan mondom a környezetemnek: szóljatok rám, ha gáz, amit csinálok! Most úgy gondolom, hogy érezni fogom, ha már gáz, de még mindig ott van ez a plusz kontroll. Reménykedem, hogy tudni fogom, amikor már mást kell csinálni. Kellene írni, piszkálnak is, akik a környezetemben úgy gondolják, hogy csúnyán elhanyagolom ezt a részét a pályámnak.
R: Annyi mindennel foglalkozik, hogy akkor sem kell aggódnia, ha eljön az elméleti munka, a betakarítás ideje. A magyar táncművészetben rengeteg olyan történet, terület van, ami arra vár, hogy valaki feldolgozza, megírja.
LK: Történelmi bűn – abba most ne menjünk bele, hogy miért –, hogy a táncos képzésben nem fektettek nagyobb súlyt az intelligenciára, amitől teljes generációk hiányoznak a teoretikus életből. De annak, hogy én most táncolok, és itt-ott látszom színpadon, képernyőn, az is része, hogy én azért sokat kihagytam. Nem arról van szó, hogy itt van egy táncos, aki non-stop fullon volt. Például Ladányi Andrea nem állt le soha. Én harminc körül abbahagytam, és nekem éppen az a korszak maradt ki, amikor egy táncos érett már, de még jól bírja fizikailag a strapát. Azokat az éveket én mással töltöttem el, tehát a mostani időszak egyfajta pótlás is.