Revizor: Koreográfusként már dolgoztál a Budapest Bábszínházban, de a Krabat a Fekete Malomban itt az első rendezésed. Miért kezdett el érdekelni a báb műfaja?

Hegymegi Máté: Engem nagyon régóta érdekel a bábszínház. Szerintem hasonló dologgal foglalkozik, mint a mozgásszínház. Például, hogy hogyan tudunk egy testet kifejezőeszközként használni a tekintete, egy-egy mozdulata, vagy a szöveg mentén. Ez ugyanaz a fajta montázstechnika, amit a filmnél használnak: egy meg egy kép egymás mellett egy harmadikat, egy új jelentést ad ki. Szerintem a mozgásszínházban a szöveg és a mozgás között ugyanez a viszony működik, és én ugyanezt a lehetőséget keresem a bábban is. Mindkét műfajban fontos a nézések, lényeges a mozgások iránya, ritmikája, illetve maga a mozdulatlanság. Ha a bábot leteszed, az meghal. Számomra nagyon fontos a színházban a figyelem vezetése is. A bábban és a mozgásban is könnyű lemaradni, ezért ezeket a gesztusokat úgy kell megalkotni, hogy minél kevesebb legyen a kosz körülöttük, különben kevésbé lesznek hangsúlyosak, veszítenek a tartalmukból. Engem ezek a hasonlóságok régóta érdekelnek, és most megpróbáljuk a bábot és a mozgást vegyíteni, helyenként egyszerre, egymást kiegészítve használni.

Jelenet az előadásból. Fotók: Piti Marcell. A képek forrása: Budapest Bábszínház

R: Miért éppen ezt az anyagot választottad ehhez a kísérletezéshez?

HM: A Krabat a Fekete Malomban már nagyon korán, a felkérés utáni beszélgetések elején eszembe jutott. Körülbelül tíz éve fekszik a fiókban, mert szerettem volna megcsinálni, de nem találtam megfelelő közeget hozzá. Egyrészt rengeteg szereplő van benne és sok formai megoldást igényel, de azt éreztem, hogy a mozgás talán nem elég önmagában ehhez. Több érzékeny témával is foglalkozik az előadás, amiben fontos volt a Budapest Bábszínház tapasztalata és szakmai tudása, hogy milyen korosztálynak játsszuk az előadást, és hogyan tudjuk ezt úgy tenni, hogy az adott korosztály véletlenül se érezze, hogy nem vesszük elég komolyan. Számomra ez nagyon fontos, és az ifjúsági előadások egyik kulcspontja. 

R: A regényben a halál, az elmúlás, a kiszolgáltatottság, a hatalmi visszaélés élményei folyamatosan jelen vannak. Hogyan lehet ezekkel találkoztatni ezt a korosztályt?

HM: Mindannyian lefordítjuk a saját közegünkre azt, amit a színházban látunk, vagy amit olvasunk. Mindig a saját ismereteink mentén értelmezzük, a saját fiókjainkba helyezzük el mindezt. Az előadásunk lényeges célja a több síkon mesélés, mind formailag, mind tartalmilag, azért, hogy különböző generációkhoz is tudjon szólni. Egy közösséget látunk, ahol van egy vezető, de ezt a hatalmi helyzetet lefordíthatjuk iskolai szituációra, osztályközösségre és így tovább. A látott helyzetek mindenhol megtörténnek a maguk szintjén és az előadás azt is megmutatja, hogy egy közösség hogyan működik ezekben. A súlyosabb helyzetek feldolgozhatóságában pedig segít az absztrakció és a narráció is. Folyamatosan lebegtetjük, hogy meddig tart a „valóság” és hol kezdődik a mese, amit mi megmutatunk a közönségnek. A karakterek emiatt beszélnek ki a szerepből.

A regényhez képest az is más, hogy itt viszonylag rövid időn belül oldódnak a bemutatott feszültségek, illetve az előadásban látjuk a többiek reakcióját az összes helyzetben. A regényben kizárólag Krabat szemszögéből éljük meg az eseményeket, de a színházban bármennyire is vele azonosulunk, látjuk az összenézéseket, hogy egy-egy helyzetben ki lép oda és teszi a másik vállára a kezét, könnyítve a terhén. A regényben sokkal inkább magunkra maradunk a nehéz helyzetekben. A közösség viszont mindig kapaszkodót jelenthet. 

Hegymegi Máté az előadás próbáján

R: Már többször említettük, hogy sokféle téma jelenik meg az előadásban. De van ezek között egy központi, amire nagyobb hangsúlyt helyeztek?

HM: Szerintem fontos, hogy ezek a témák egymást építik. De ha ki kell emelni egy dolgot, akkor az egész gerincét adó fejlődéstörténet az alapszál. Az, ahogyan egy keveset látott kölyökből magabiztos, az önmagáért és a közösségért kiállni képes ember válik.  De idáig hosszú út vezet, és fontos szerepet kap közben egy apa-, mesterkép is. Ez a mester-tanítványviszony fontos része a felnövésnek. Annak a vizsgálata, hogy meddig fogadja el az ember alapállításként a dolgokat, és mikor kérdőjelezi meg azokat először gyermeki dacból, aztán a saját tapasztalatai mentén. Ez most, harmincnégy évesen is folyamatosan mozgat.

R: Ahogyan beszélsz, abból kiderül a munkafolyamat összetettsége. Persze minden rendezés a sokféle folyamat összefogásáról szól, de ez itt a bábhasználat miatt hatványozottan igaz lehet. Hogy bírod te és a társulat mindezt?

HM: Ez a jó hangulat mellett is egy nagyon komplex, fárasztó munkafolyamat mindannyiunknak. Rengeteg a technikai feladat, összetett a térhasználat, amiben végig a színészek mozgatnak elemeket, építik maguk köré a teret, és bonyolult a sokféle bábtechnika, az élőzene, az egész előadás koreografáltsága. A teljes társulat – és itt nem csak a színészekre gondolok – nagyon segíti a közös munkát. Minden térelemnek, amit mozgatunk, illetve bábnak szinte a kezdetektől ott kell lennie a próbán, különben nem tudunk dolgozni. Ha valami nem működik elég jól, vagy javítani kell a sérüléseket, az megy vissza a műhelybe, tehát folyamatos a háttérmunka, hiszen elég sok és különböző mechanikájú bábról beszélünk, miközben természetesen az ott dolgozóknak is kötött munkaideje van. Mégsem éreztem egy pillanatig sem azt, hogy komolyabb gond lenne. Nagyon felszabadító úgy dolgozni, hogy ha valami most nem működik, akkor is tudom, hogy majd működni fog. Ha ma nem, majd holnap. A saját határainkat és a színházét is feszegetjük, de biztosan érzem, hogy ezzel a rengeteg munkával egy komplex, erős világú előadást hozhatunk létre.

Az előadás adatlapja a Budapest Bábszínház oldalán itt található.