Hajdu Szabolcs: Utólag visszagondolva az Ernelláék Farkaséknál minden eleme kockázatvállalás volt, de mi minden ilyen helyzetbe bekötött szemmel megyünk bele. Kockázatos volt, hogy a saját családunkkal forgattunk, a saját gyerekeinkkel, kockázatos volt a tanítványaimat választani operatőrnek, huszonéves srácokat, akiknek nincs játékfilmes tapasztalatuk. Az is kockázatvállalás volt, hogy színházi darabot vittünk filmre. A legerősebb kételyeim ezzel kapcsolatban voltak. A legtöbb esetben nem szokott sikerülni átfordítani filmnyelvre se drámát, se prózát. Mi már a színházban is finomra hangoltuk a játékmódot, de filmen még ezt is túl erősnek éreztem, és folyamatosan csiszoltuk a színészi játékot. Kockázatos volt az is, hogy egyetlen lakásban forgattunk le egy teljes filmet, és nem mozdultunk ki onnan. De szerencsére minden, ami negatívuma lehetett volna a filmnek, végül az erőssége lett.

HSZ: A finomítás elsősorban a jelentésgazdagságot érintette. Ezeket a szövegeket sokféleképpen el lehet játszani. A forgatáson próbáltuk gazdagítani, lebegőbbé tenni a dialógusokat, hogy ne deklaráljuk a jelentést. Hogy a karakterek, a jelenetek, a történet ne lezárt, hanem nyitott legyen. Több filmemnél is próbálkoztam ezzel, de nem mindig sikerült. A Délibábból túl sok információt vettünk ki, és a közönség nem tudta pontosan, hol vannak a referenciapontok. Akkor úgy éreztem, nem akarok túl sokat elárulni a motivációimról, a szereplők hátteréről. Az Ernelláékban is csak a jéghegy csúcsát mutatjuk meg. Kitaláltuk a szereplők múltját, foglalkozását, szokásait, családi hátterét, de igyekeztük kiegyensúlyozni, mennyit áruljon el a szöveg és a színészi játék a karakterek természetéről. Ha kimondatjuk és kijátsszuk az arcukon a gondolataikat, sokat elveszítünk a lehetséges jelentésekből. Ha viszont úgy játszik a színész, hogy azon gondolkodik a néző, vajon most mire gondolhat, mit érezhet, és ez egyszer-egyszer ki is derül a cselekedeteiből, akkor a karakter nyitott marad és interaktív: bevonja a közönséget a filmbe, és gondolkodásra készteti.

HSZ: Meghatároztunk bizonyos technikai paramétereket. Természetes fénnyel dolgoztunk, nem használtunk túlságosan nagy és kicsi látószögeket, hogy ne idegenítsen el és ne is legyen groteszk a kép, és kézben tartottuk a kamerát. Másrészt gondosan kidolgoztuk a kamerapozíciókat. Nem objektív szemszögből közvetítettük az eseményeket, hanem szubjektív nézőpontokat vett a kamera, egy-egy karakter aurájából követtük a történéseket: a néző így átéli, mit érezhet abban a jelenetben a gyerek, a szülők, a rokonok. És így azt sem kellett keresgélni, hogyan fényképezzük minél változatosabban a szűk helyszínt. Ember és ember, ember és tér viszonyát akartuk rögzíteni a kamerával, és ezekkel a viszonyokkal együtt a kép is változik. Ha vissza is kerülünk ugyanabba a kamerapozícióba, a kép nem lesz ugyanaz, mert a viszony más.

HSZ: Nem árt, ha az ember gyorsan tud reagálni a dolgokra. Különben azok az érzetek, benyomások, amik egy adott időszakban összeállnak valamivé, szétmállanak. És akkor arra megy az energia, hogy újra összeszedegesd a dolgokat. Hat játékfilmet csináltam viszonylag nagy költségvetésből, és ezeknél az idő nagy része várakozással telt. Vártunk a pénzre, a válaszokra, a véleményekre. Küldözgettük a forgatókönyvet ide-oda, mondtak rá valamit, mire én elbizonytalanodtam, átírtam. Itt nem. Ezt a forgatókönyvet nem mutattuk meg senkinek, csak a színészeknek, és nem vártunk pénzre, mert nem volt rá ígéret. Minden gyorsan ment. Nem pazaroltuk az energiáinkat felesleges körökre.

HSZ: Ilyen típusú filmet lehet. Olyat, mint a Saul fia vagy a Fehér tenyér, nem. Azokhoz sok ember és sok pénz kell. Ha fizettünk volna az embereknek, ez a film se ennyibe került volna.

HSZ: Szerintem ilyen elégtételt csak az érezhetett, aki kívülről nézte az eseményeket. Én ezen már rég túl vagyok. Nem akarok arra pazarolni energiát, ami nem fontos az életemben. A legfontosabb dolgok azok, amikről ebben a filmben szó van. Gyerekek, feleség, szülők, barátok.

HSZ: Nem tartottam volna hitelesnek, ha több politika van benne. Az volt a felvetés, nézzük meg, miről szólnak a hétköznapjaink. Én havonta több napomat is lejegyzem részletekbe menően. Mit csináltam, kivel miről beszélgettem. Ezekből látszik, hogy olyan beszélgetések hangzanak el az életünkben is, mint a filmben. Az Ernelláékban szóba kerül, mi van Magyarországon, hogy menjünk-e vagy maradjunk, és kirajzolódik, milyen itt a közhangulat. Egy mondat is elhangzik a migránsokról, de több nem, mert egy napba ennyi fér bele, ez pedig egy nap története. Ha a rendező kitűz egy témakört, azt gondolja, minden karakternek és helyzetnek abba az irányba kell mutatnia, hogy kibontsa ezt a témakört. Ebben a filmben nem határoztunk meg ilyen témát. Itt a dolgok menetét látjuk. Ahogy az élet zajlik.

HSZ: Hogy milyen szerepet osztanak rám, az engem nem érdekel. Az a fontos, én mit gondolok magamról, és a döntéseimmel olyan emberré tudok-e válni, amilyenné szeretnék. Ha az ember nem figyel arra, hogy bizonyos dolgokban a saját értékrendje szerint döntsön, vagy nem dönt, akkor mások fognak dönteni helyette, és akaratán kívül átsodródhat arra az oldalra, amelyikre soha nem szeretett volna. Ebből a szempontból én mindig résen vagyok, és felvállalom a véleményemet ezekben a helyzetekben, hogy meg tudjam őrizni az autonómiámat. Én már az általános iskolában is rendszerkritikus voltam. A problémák ugyanazok voltak az életem során, az iskolában, a gimnáziumban, és a különböző társulatokban is. Kényelmetlenek voltak számomra azok a helyzetek, amikben úgy éreztem, bizonyos emberek visszaélnek más emberek gyengeségével, jóindulatával, és megalázzák őket a méltóságukban. Engem frusztrálnak a piramisrendszerek. Ha bekerültem egybe, égett a lábam alatt a talaj, és ki kellett jönnöm belőle.

 

Szokták mondani, hogy a színházban és a filmben nincs demokrácia. Én ezt soha nem értettem. Miért várják el az értelmiségiek, akik tüntetnek és beszélnek a demokráciáról, hogy máshol demokrácia legyen, ha a saját mikroközösségükben sem tudják megteremteni a demokratikus működést? Én soha nem szerettem, ha ezt valaki elfogadta. Az emberek többsége szeret alárendelt lenni, mert akkor nincs felelőssége. A másik fele pedig, ha hatalmi pozícióba kerül, visszaél vele, és fölébe kerekedik a másik embernek. Mi nem tűrjük el, ha a társaságunkban ilyet tapasztalunk. A mi közösségünk nem piramisrendszer, hanem felelősséghálózat, aminek én állok a közepén, így az én felelősségem a legnagyobb, de a többieknek is megvan a maguk felelőssége, amit nem tudok vállalni helyettük. Mindenkinek éreznie kell, meddig tart a mozgástere, hogy azon belül érezze a felelősségét, de ne lépje túl a munkakörét.

 

Olyan társadalomban élünk, ahol az emberek kezdik elveszíteni a mértéket. Ennek sok oka van. Perifériára szorulnak például a referenciapontnak számító emberek. Amikor meghal egy Esterházy Péter, az nem azért tölt el rettenetes szomorúsággal, mert személyesen ismertem volna őt, hanem mert behajol az a zsinór, amire a társadalmunk fel van függesztve. És ha túl sok ilyen pont eltűnik, az emberek nem látják át a világot, és folyvást átlépnek a Rubiconon. Mára úgy hajókázunk a Rubiconon oda s vissza, mint a Canale Grandén.

HSZ: Többen is meghaltak, az édesapám például, vagy Jancsó Miklós. De nem akarok neveket mondani. Számomra az is nagy veszteség, ha valaki passzivitásba kényszerül. Vagy ha megalázzák azokat az embereket, akiket ikonnak tekintek, és sárba döngölik az általuk képviselt értékeket.

HSZ: Én azért döntöttem úgy, hogy filmeket fogok készíteni, mert bizonyos filmek nekem élni segítettek. Nem javasoltak megoldást a problémákra, de a történetek segítségével végig tudtam gondolni az életemet. Úgy gondoltam, jó lenne filmekkel foglalkozni, mert akkor kereshetném a megoldásokat a saját életemben, másrészt, mint egy nyilvános expedícióba, más is bele tudna tekinteni ebbe a keresésbe. De nem akarom túlhangsúlyozni a személyemet, mert mi ebben a helyzetben médiumok vagyunk: körbejárunk valamit és ablakot nyitunk rá mások számára. A filmekkel én csak annyit tudok mondani az embereknek, hogy „hátha”. Örülök, ha valakinek segít az életén, de ezt nem tudom célként kitűzni, mert az didaktikus eredményt hozna. Okoskodás, tanítás lenne, amit én nem szeretek a filmekben.

HSZ: Bresson, Cassavetes, Fellini, Pasolini filmjei, és sok magyar film is, amelyeken azt éreztem, élet-halál kérdése volt számukra megcsinálni, és ehhez a lehető legnagyobb kockázatot vállalták. Nem a tehetségüket akarták fitogtatni, vagy a nárcisztikus hajlamaikat kiélni, hanem bizonyos dolgoknak a végére járni az életükben. A film számomra személyes ügy, ami az elkészítés során egyetemessé tágulhat. És ha ez sikerül, sok embernek ugyanúgy személyes üggyé válhat.