Revizor: Milyen szempontok mentén adaptáltátok színpadra Thomas Bernhard szövegét?
Bagossy Bálint: A legerőteljesebb szempontunk egy iskolázatlan, primitív szempont volt: minél többet megtartani az eredeti szövegből, minőségben, terjedelemben, számba véve, hogy mi az a maximális terjedelem, amit a nézők – szerintünk – még befogadni képesek.
Tizenhat éves koromban olvastam először az Irtást, azóta sem találtam benne hibát; úgy éreztük, hogy mindent meg kellene tenni azért, hogy ez a szöveg rá legyen kényszerítve az emberekre, hogy minél több mondatot végig kelljen hallgatniuk belőle. Korán úgy döntöttünk, hogy megőrizzük az egyes szám első személyű elbeszélő módot; viszont tartottunk attól, hogy egy ilyen terjedelmű előadást csináljunk, mindenfajta szituáció nélkül. Ezért alakult úgy a végső dramaturgiai forma, hogy az előadás egy késői, váratlan pillanatában a monológokat hirtelen felváltják a szituációk, a gondolatfolyamot felváltja a párbeszéd. Ez a pillanat pedig éppen egybeesik az egyetlen, valóban saját korát megjelenítő színész, Zsótér Sándor színrelépésével. A színészlegendát alakító Zsótér megjelenése megváltoztatja a szöveg addigi jellegét, az összetett zenélő mondatokat felváltja a tömör, nyelvileg primitív, tartalmilag is sekélyes dialógus.
Izgalmasnak tartom, ahogy a két rész egymásra reagál. Míg az első két órában halljuk a társaság kihangosított gondolatait, egymás és a világ iránti gyűlöletét, sötét pesszimista lelkivilágát, az előadás harmadik órájában hirtelen megszólalnak ezek az ember- és öngyűlölő művészlények, ezek a kultúrsznobok, ezek az egymással versengő Bernhard-prototípusok; hallhatjuk, hogy a 120 perc tömény, részletező, egymást célzó vádcunamiból, szitokáradatból mi az, amit a szereplők egymás előtt is ki mernek, vagy ki akarnak mondani – mi az, ami egymás szemébe is kimondatik. Amikor a szituáció először megelevenedik az előadás 130. percében, olyan háttértudásunk van már a karakterekről, a néphangulatról, hogy valamennyi megszólalás – legyen az üres vagy tartalmas – már ennek a tudásnak a függvényében értelmezhető.
Bagossy Bálint. Fotó: Dömölky Dániel
R: A monológokra épülő forma erős, testi gesztusokkal és fizikai színházi elemekkel párosul. Az előadás is indulatszínházi kísérletként határozza meg magát. Hogy találtatok rá erre a kifejezési módra és formára?
BB: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a monológokat nem-realista és olykor fizikális gesztusokkal, történésekkel egészíti ki a előadás. Ennek oka olykor a konceptualitás, olykor az atmoszférateremtés vágya, olykor a nagyobb szövegblokkok, vagy kisebb részletek hangulati-tartalmi ellensúlyozása.
Az indulatszínház fogalmát nem mi találtuk ki. Az eredeti „Ein Erregung” alcímet Hajós Gabriella (az Irtás és más Bernhard-művek fordítója) „Indulatműnek” fordította, ami azon túl, hogy jó alcím, engem fordításként is lenyűgöz, ráadásul nagyon pontosan meghatározza a szerző indokát a regény megírására; amiképp az „Indulatszínház” kifejezés pontosan meghatározza a mi indokunkat egy ilyen témájú regény színpadra vitelére. Nekem személyesen még azért volt fontos ez a műfaji meghatározás, mert emlékeztetett, hogy nem a tapasztalatom (ami nincs), vagy az iskolázottságom (ami nincs) tehet képessé arra, hogy megcsináljam többedmagammal ezt az előadást, hanem az indulatom, az indulataink mértéke.
Én jókedvből nem csinálnék semmit, mármint színházat biztos nem. Gyanús nekem, ha valaki csak azért csinál valamit, mert élvezi. Az, hogy ennek nekivágtunk, részemről egy sok évre visszanyúló indulat eredménye, és szerintem a színészek is azért tudtak ilyen komoly munkát beletenni, egyáltalán ilyen irdatlan mennyiségű szöveget így megtanulni, mert átérzik ezt az indulatot.
R: A színészeknek mennyire volt könnyű utat találni ehhez a szöveghez, mennyire kellett neked irányítani őket?
BB: Az olvasópróbán, ami három és fél órásra sikerült, volt, aki megijedt, hogy az előadás majd öt és fél óra lesz, de másnap már úgy jöttek be a srácok, mint akik készen állnak arra, ami következik. Ez jól esett, mert bizalmat adtak úgy, hogy nem volt különösebb okuk rá, azon kívül, hogy a csapatból a legtöbben emberileg is elég közel állunk egymáshoz. Ez minden körülményt könnyebbé tett. Már a próbafolyamat elején lefektettük a játékszabályok nagy részét, amelyek mentén aztán a szövegeket kidolgoztuk, formailag, színészileg. Senkinek nem jelentett különösebb gondot utat találni a szöveghez, a szereplők már amikor a regényt olvasták, érzékeny, értő kapcsolatba kerültek vele. A kihívás nekem inkább a gyakorlati megvalósítás volt, mert az a munkastílus, amit ma az egyetemen tanítanak, vagy a szakma egy részében alkalmaznak, nagyon távol áll az általam elképzelt ideálistól, mégis, mivel határidőre dolgoztunk, és elég nagyot is vállaltunk, kevés idő és energia maradt új munkamódszerek megszokására, egyáltalán kipróbálására.
Jelenetkép az előadásból
R: Mi volt a dramaturg szerepe egy ennyire személyes viszonyuláson alapuló, szöveget előtérbe helyező munkafolyamatban?
BB: Bárki elolvassa vagy meghallgatja az Irtás szöveget, személyes lesz hozzá a viszonya. Ha olyan valaki teszi ezt, akivel évek óta ismerjük egymást, akkor ráadásul valószínűleg hasonló okokból, mint amiért nekem. Fecó, a dramaturg (Réder Ferenc – a szerk.) gimnáziumban osztálytársam volt, tizennégy éves korom óta ismerjük egymást. Évekkel ezelőtt olvastuk vele először közösen az Irtást, nem lehet úgy tekinteni a viszonyunkra, mint munkaviszonyra. Néha talán túl közel is van a két pont, ahonnan szemléljük a világot. Ezért is volt szerencsés, hogy Kósa-Szigety Zsófia hospitálni jött hozzánk Marosvásárhelyről, mert az egyik utolsó fontos dramaturgiai döntés az ő kutatómunkájának eredménye. Talált egy német cikket, amiben a regényben is szereplő Fritz nyilatkozik, akit Bernhard többször is említ, mint a férfit, aki elhagyta Joanát, és aki ezért első számú felelőse Joana öngyilkosságának. Fritz azt állítja, hogy Joanával való szakításában jelentős szerepet játszott Bernhard, aki nem sokkal őutána, hozzá hasonló módon hagyta magára Joanát. Hiába Fritzet okolja a regény azzal kapcsolatban, hogy a nő öngyilkos lett, elképzelhető, hogy Bernhard ugyanúgy közrejátszott a tragédiában. Mivel a regény egyik fő motívuma az önvád, az öngyűlölet, úgy döntöttünk, hogy hitelt adunk Fritz megkérdőjelezhető valóságtartalommal bíró nyilatkozatának, és Fritz karakterét elhagyjuk, Bernharddal helyettesítjük – így megjelenítve a szerzőt is, mintegy mellékesen, de mégis ezáltal összemosva, egyenrangúvá téve azzal a társasággal, amiről a regényben kizárólag az ő szigorú szubjektív szemszögéből hallunk csak.
„…én is ugyanolyan aljas és hazug ember vagyok, mint azok, akik megjelentek ezen a művészvacsorán…” – mondja az elbeszélő (aki ebben a regényben szinte teljesen azonos a szerzővel) többször, különböző variációkban a regény ideje alatt; mi pedig azzal, hogy őt is megjelenítjük, mintegy igazat adunk ennek az állításnak, egy szintre helyezve őt azokkal, akiket magánál jóval részletesebben és terjedelmesebben szidalmaz. Ezzel ugyanúgy egyfelől meghamisítjuk a valóságot, mint ahogy azt Bernhard az életművében gyakran teszi, másfelől kielégítjük a bernhardi önvádszükségletet, kézzel fogható indokot adunk karakterének az öngyűlöletre, nem hagyva, hogy ő legyen az egyetlen a társaságban, akinek bűnei nem kerülnek az ítélőszék elé, a nézők elé.
Zsótér Sándor az előadásban. Fotók: Somorjai Máté. A képek forrása: Trafó
R: A Burgszínészt Zsótér Sándor játssza. Az ő megérkezésével az addig egymással konfliktusos viszonyban levő művésztársaság hirtelen mintha egységfronttá alakulna ellene. Mintha az intézményrendszert megtestesítő művészt kritizálnák a fiatal alkotók. Rendezőként milyen volt kibontani ezt a viszonyt?
BB: Valóban, szándékosan vannak olyan pillanatok, amikor a Burgszínész az intézményrendszer borzalmainak megtestesítője. Ez ugyanakkor csak egy a Burgszínész mondatról mondatra változó jelentései közül. A regény egyik kulcspillanata az, amikor megváltozik a Burgszínész elbeszélő általi megítélése; a kezdetben ellenszenves figurát egy pillanatra filozofáló lényként látja. Nekünk azáltal, hogy Zsótér Sándor önmagában is jelent valamit – sőt, több különböző dolgot –, még nagyobb lehetőségünk volt játszani azzal, hogy milyennek láttatjuk különböző pillanatokban. Őt és a karaktert. Az áthallásokkal, párhuzamosságokkal és összeférhetetlenségekkel való játék az egyik leghálásabb rendezői feladat volt, jelentésbeli komplexitásra, a humor ritka alfajainak használatára adott lehetőséget, ezt nagyon élveztem, ezek a dolgok sajnos foglalkoztatnak.
Sándor nagyon bernhardi figura, örök kívülálló, benne van az az önreflexió, ami az elbeszélőben. Egy ilyen ritka, erős önreflexió teheti képessé az embert arra, hogy belemenjen egy bizonyos pillanatokban hálátlan helyzetbe, egy bizonyos pillanatokban hálátlan szerep eljátszásába. Felvállalva azt, hogy a nézők olykor elbizonytalanodhatnak abban, hogy szeretett színházi szakemberük tudta-e a szerep elvállalásakor, hogy valójában mire vállalkozik.
Az előadás kritikát fogalmaz meg az idősebb generáció felé, igen, a gazdag, a gerinctelen emberek felé, a teljesítményelvű emberek felé, a rossz művészek felé, stb., de ugyanennyire benne van a félelem, hogy alkotókként mi is ilyenné válunk. Ideális esetben, főleg ha egy alkotásban ilyen erős kinyilatkoztatás történik, az alkotóknak aszerint a morál szerint kellene tovább élniük, amit ők maguk hirdettek előadásukban. Ennek mégis mindenhol csak az ellenkezőjét látom. És tényleg milyen nehéz. Talán észre sem vettük, és rég bűnösök vagyunk azokban a dolgokban, amelyekben bűnösök a karaktereink.