Régóta köztudomású, hogy a profizmus és az esztétikai érték között nem lelhető oksági kapcsolat, s e gyakorta elfeledett tétel – mely speciel filmgyártásunk jelen helyzetében felettébb vigasztalónak tűnhet – különösen a független filmek szemlézésekor mutatkozik nyilvánvalónak. A brit illetőségű Raindance már majd’ két évtizede igyekszik intézményes kereteket biztosítani az uzsonnapénzből folyó mozgóképkészítésnek, amelynek jegyében már 1993 óta fesztiválon méri össze a lelkes kispályások és a stúdióktól függetlenek műalkotásait – s a legutóbbi felhozatalból válogató Titanic-szekció több szempontból is meggyőzően demonstrálta az efféle kezdeményezések érvényességét. A négy számba vett alkotás ugyanis nem csupán önértékén keresztül, de egymáshoz való viszonyában is az amatőrizmus erejét és dicsőségét hirdette – amennyiben a blokkban szereplő művek minősége jószerint fordított arányban állt a költségvetésükkel. 

A szekció minden kétséget kizáróan legerősebb darabja például mindösszesen kilencvenöt dollárból készült egy manhattani apartmanban. Zachary Oberzan filmje, az Odavagyok ezért a srácért a „csináld magad”-esztétika letaglózó csúcsteljesítménye: alkotója a Rambo alapját jelentő David Morrell-regény nagyszabású hajszatörténetét egymaga kreálta újra egy ócska videókamera, egy játékpisztoly és néhány háztartási kellék segítségével. Oberzan két tucat szerepet (köztük néhány harci kutyát) alakít jobbára meggyőző erővel, miközben kenyérpirítóját katonai rádióként használja, az erdőben játszódó jeleneteket szobanövényei közé helyezi, mosatlan edényekkel teli konyhájában pedig mezítlábas hangeffektekkel teremt határvidéki kocsmahangulatot. Bizarr magánszáma láthatóan a tébolyig heroikus művészi attitűd terméke, ám leginkább attól meghökkentő, hogy a több mint két órás játékidő javában prímán működik. Mert ugyan Oberzan speciális effektusai (a látványosan suta egymásrafényképezéstől a nevetséges animációkig) alkalmasint már a némafilmek idején is avíttnak számítottak, az elvadult sheriff és a konok vietnámi veterán párbajának története voltaképpen végig átélhető, s néhol (mint az erdei hajsza jeleneteiben) egyenesen torokszorító intenzitású. Az Odavagyok ezért a srácért ilyenformán a naiv és transzparens illúzióteremtés roppant erejét demonstrálja, egyszersmind érvényes és hatásos értelmezését kínálja David Morrell regényének – hiszen a füstbe ment álmoktól kínzott férfiak amerikai tragédiája jócskán (és különösen drámai erőben) gazdagodik azáltal, hogy egy magányos megszállott teremti újra, s hogy az üldözők és az üldözöttek nem csupán lényegileg, de szó szerint azonosak.

Sokkalta szerényebb ambíciókkal (és erényekkel) bír Dean Peterson Icipici című munkája. A morzsányi (jóllehet, Oberzanéhoz képest tetemes) büdzséből tető alá hozott háztartási komédia egy kora-huszonéves párról mesél, akik egy lerobbant stúdió-apartmanban kezdenek közös életet. Kapcsolatuk már a nyitányban sem tűnik túl harmonikusnak, hiszen a helyes jogászhallgató kisasszony kevéssé elégedett az omlófalú odúval, s láthatólag a homályos művészálmokat kergető pasija, Amir sem neki megfelelően alakítja szétfolyó mindennapjait. Aztán beállít a szomszédból a nyájas modorú egyetemi tanársegéd, és nagy szemeket mereszt a bosszankodó asszonykára, Amir pedig hamarosan az utcán, majd nagyhangú gyerekkori haverja lakásában találja magát. Peterson rokonszenves eszköztelenséggel tálalja a szakítás nyúlfarknyi történetét, amely főként a bájos-kedves figurák, a kiegyensúlyozott alakítások és a finomra hangolt humor miatt marad végig élvezetes – ráadásul az efféle dialógvezérelt indie-filmekhez képest feltűnően kevés a túlbeszélt vagy bántóan üres pillanat. S habár az Icipici számottevő mélységekig sosem merészkedik, hétköznapi hőseinek apró-cseprő érzelmi gondjai a záró jelenetre némi drámai súlyt kapnak – s ez korántsem lebecsülendő eredmény egy ilyesformán alulfogalmazott, jelentéktelenséget hirdető (és egészében valóban jelentéktelen) mozitól. 

Noha a szekció további két filmje az Icipicivel szemben módfelett izgalmas témát dolgoz fel, kevésbé mondhatóak emlékezetes filmalkotásnak. Briar March dokumentumfilmje, a Volt egyszer egy sziget egy polinéz közösségről szól, amelyet pusztulással fenyeget a klímaváltozás miatt emelkedő óceán – Taaku szigetének lakói ugyanis sajátos kultúrával és hagyományokkal bírnak, melyeket aligha menthetnének át a túlzsúfolt szárazföldön kijelölt menhelyükre. March legnagyobb mulasztása, hogy a szigetlakók lenyűgöző kultúráját kevéssé tudja közel hozni megrendülni kívánó nézőjéhez, holott egyéb célja sincsen, mint hogy az értékvesztés botrányát és pátoszát sulykolja – ám filmje drámai erejét egy idő után már a zongorafutamok és az alkalmi lassítások sem tudják kellőképpen fokozni, így pedig – minthogy az unalom  győzedelmeskedik az együttérzés felett – a film utolsó harmadában már túlságosan is lassúnak tetszik az óceán pusztítása. 

Társadalmi felelősségtudatban az Öt lány sem szűkölködött, ám egy egész nemzetet megrázó gyilkosságsorozat televíziós feldolgozásától ez a legkevesebb, ami elvárható. Philippa Lowthorpe műve – melyet öt részben adtak le a BBC-n, ilyenformán pedig kevéssé érthető, mit is keresett a szekció vagy a fesztivál programjában – a 2006-os ipswitch-i hasfelmetsző áldozatairól mesél, s mintha egyenesen a családtagoknak címezték volna: elvégre majd’ mindahány lemészárolt prostituált jóravaló, szerető polgári szülőktől érkezett heroinistaként tűnik föl a vásznon, hogy aztán az anyag iránti vágya miatt rendre beüljön egy gyanúsan lassan közlekedő autó anyósülésére. Lowthorpe művét jócskán bénítja a heveny alkotói jószándék, aminek köszönhetően játékfilmként aligha értelmezhető – ugyanakkor nagy erőkkel bizonyítja a jelenkori brit színjátszás kiváló kondícióját. A halált hozó kuncsaftra várakozó prolilányokat roppant hitellel formálják meg a legújabb színészgeneráció jeles tagjai – ám az ilyesféle profizmus önmagában aligha avat egy filmet értékessé, s a szekció amatőrjeinek hőstettei fényében rendkívül halovány érdemnek tetszik.