Az antropológiailag nehezen körbejárható tünet kétségtelenül közös emberi tapasztalaton nyugszik: nagyjából ugyanazok a vonások – végzetes kiszolgáltatottság, sebezhetőség, önmagába zártság – jellemzik mellékhatásként Benoit Solès hősét, mint a Benedict Wells regényéből készült A fura című, 6 évvel ezelőtt a Jurányiban Fehér Balázs Benő rendezésében játszott előadás szépirodalmi kísérletezésben elmerülő főszereplőjének életét. A kódfejtő matematikusának „furasága” jelen esetben a tehetség, vagy – elkoptatott szóval élve – a „zsenialitás” bélyege, amelynek látványos kísérői kellemetlen dolgok: a kényszerbetegség tüneteire utaló túlmozgás és az olyan feleslegesnek tűnő tárgyak hétköznapi viselete, mint például egy övre csatolt gázálarc. Holott a második világháborúnak már vége; a maszk nem is szolgál mást, mint biciklizés közben a légszennyezés kiszűrését.
Horváth Patrícia rendező (interjúnk vele az előadás kapcsán itt olvasható) Párizsban ismerte meg Benoit Solès darabját (a francia változatban maga a szerző-színész formálja meg a feltaláló-matematikust), amely bár távol áll a dokumentumdráma műfajától, konkrét történelmi eseménysorozaton alapul. Alan Turing brit matematikus, aki a számítógép struktúrájának megalkotásában fontos szerepet játszott, a második világháború alatt egy titkosszolgálati fedésben működő csoport tagjaként kollégáival együtt feltörte a németek hadmozdulatokkal kapcsolatos napi parancsokat tartalmazó Enigma-kódját, hozzájárulva ezzel a harcok, a náci vereség felé vezető út lerövidítéséhez. A vállalkozás súlyához képest Turing viszonylag csekély elismerésben részesült 1945 után. Homoszexualitása, szerelmi kapcsolatai miatt (ezzel függött össze az előadás nyitó jelenetében említett lakásbetörés is: partnere engedte be a rablókat) éveken át üldözték, a bíróság kémiai kasztrációval büntette. A mélyen megalázó szituáció elől 1954-ben öngyilkosságba menekült.
A kódfejtő – mintha a darabbeli rendőrségi nyomozás szigorú logikai folyamatát követnénk – retrospektív nézőpontból tárja fel a betörésig, a feljelentésig tartó eseményeket, majd innen vezet tovább a meghurcoltatásig, Turing ciánmérgezéses haláláig. A vékony oszlopokkal tagolt, modern, negyvenes évekbeli nappalit idéző színpadi tér geometriai formája, mintha valamilyen mérnöki tervezőasztalon készült volna, a letisztult matematikai logikával kapcsolatos reminiszcenciákat ébreszti fel bennünk. Árva Nóra díszlete egyszerű, szép és praktikus, az előadás során minden eleme hasznosul. Lehet belőle akár áramkörökkel zsúfolt vezérlőterem, lakásbelső vagy rendőri iroda, park- és utcarészlet.
Simon Kornél Turingja (a matematikusról készített filmben is ő kölcsönözte a szinkronhangját) autisztikus jegyeket hordozó, kiszolgáltatott „fura zseni”; mozdulataiban, gesztusaiban, tikkjeiben és dadogásában is hiteles alakítás. (Az utóbbi kétségtelenül komoly teljesítmény: nem válik sem nevetségessé, sem túlzóvá.) Száraz Dénes játssza a többi szerepet, széles regiszteren szólaltatva meg olyan eltérő figurákat, mint a külvárosi vagány, a rendőrnyomozó vagy a matematikához szintén kitűnően értő brit sakkbajnok. Mindezek közül a legjobb mint vagány, Turing ötvenes évekbeli, utcai ismerkedésből lett szeretője.
Simon Kornél, Száraz Dénes. Fotók: 6SZÍN Teátrum
Az előadás majdnem a befejezésig jó tempójú, akkor azonban a lendület elapad. Ennek feltehető oka, hogy a rendező, Horváth Patrícia (aki egyben a fordító is) és a dramaturg, B. Török Fruzsina túlságosan is kesztyűs kézzel bántak az eredeti szöveggel. Radikálisabb átalakító beavatkozással el lehetett volna simítani a dráma egyenetlenségeit, ki lehetett volna küszöbölni a hibáit is.
Ennek – noha az előadás végén válik látványossá – korábban is megvannak a jelei. A kódfejtőben fontos szerep jut egy, Christophernek hívott, kísérleti fázisban lévő számítógépnek, amelyhez Turing komoly, a mesterséges intelligenciával kapcsolatos mai várakozásokkal egybevágó reményeket fűz. A Christopher név nyilvánvalóan kettős utalás: egyrészt a matematikus kamaszkori, diákként meghalt plátói szerelmére, másrészt az istenség feladatkörét átvevő mesterséges, a világ hibáit kiküszöbölni képes csodarobotra mint megváltóra és szabadítóra utal. Sajnos a párhuzamot a dráma túlhangsúlyozza, és ezzel némiképp iskolás jellegűvé teszi azt.
Az előadás a befejezéssel elveszti a ritmusát. Az események korábbi tárgyszerű, majdhogynem szikár hangvételét sajnálkozó, hol gyengébben, hol erősebben melodramatikus tónus váltja. Mindez összefügg azzal, hogy a zárás túlnyújtott, feleslegesen hosszú. A darabnak legalább négy befejezése van: az első a bírósági ítélet megszületésekor, a legutolsó Turing öngyilkossága után. A befejezések megkurtítása, bizonyos elemeinek időbeli sűrítése valószínűleg jót tett volna A kódfejtő hazai ősbemutatójának.