Revizor: Párizs egyik magánszínházában látta még a pandémia előtt a darabot, amit a szerző főszereplésével már több mint nyolcszázszor játszottak Franciaországban. Mi ragadta meg annyira, hogy a Covid-zárások idején le is fordította?
Horváth Patrícia: Peter Brook színházába mentem akkor még Párizsba, az ő színházesztétikája volt az, ami odavonzott. És ez igen távol állt attól az úgynevezett francia bulvárszínházi stílustól, ami nem feltétlen minőségbeli eltérést jelent. Mielőtt visszarepültem volna Budapestre, volt egy szabad estém, hallottam, hogy van egy előadás, ami óriási sikerrel megy, alig lehet rá jegyet szerezni. Nekem sikerült, így annak ellenére elmentem megnézni, hogy nem vártam tőle sokat. Akkor még nem tudtam, ki Alan Turing, nem ismertem a történetét. Teljesen magával ragadott az előadás, miközben rányitotta a szememet egy másik színházi világra, amit addig kevéssé látogattam. Rájöttem, hogy ugyanannyira izgalmasak és értékesek tudnak lenni ezek az Avignoni Fesztiválon létrejövő produkciók, amiket aztán Franciaország-szerte játsszanak tovább. Benoit Solès például Turing történetén keresztül igazán érzékenyen közelítette meg a homoszexualitás, a másság elfogadásának vagy sok esetben nem elfogadásának témáját. Jól érzékeltem a párhuzamokat a magyar valósággal, bár akkoriban még nem tudhattam, hogy a helyzet még tovább romolhat itthon. Számomra ez a darab arról szól, hogy egy ember értéke nem a ráaggatott címkék alapján mérhető, és hogy a világ legnagyobbjait veszítjük el hülye kirekesztések miatt.
R: Meglepő, hogy Benoit Solès még a világsikerű Turing-film, a Kódjátszma előtt írta a darabot.
HP: Tristan Petitgirard rendezővel, aki maga is író, sikeres párost alkotnak. Egy harmadik barátjukkal együtt fillérekből csinálták meg ezt az előadást Avignonra. A díszletük nem volt több, mint két szék és egy asztal. Benoit – akivel azóta jó barátságba kerültünk – elárulta, hogy igazából nem is Turingról akart írni, eleinte csak kedvtelésből, a családjuk történetét feldolgozandó ragadott tollat. Majd amikor egy másik darabjához keresett anyagot az alma misztériumával kapcsolatban, talált rá a ciános almával öngyilkosságot elkövető Turingra. Persze az is foglalkoztatta, hogy vajon az Apple-számítógépek beharapott almája Steve Jobs Turing előtti tisztelgése-e vagy csupán csak utalás a tudás almájára. És bár Jobs állítsa szerint, az Apple logójának nincs semmi köze Turinghoz, Benoit azt gyanítja, hogy igenis van. Ezt bizonyíthatja az is, hogy az eredeti Apple-alma még a Pride szivárvány színeiben készült.
R: Solès azt nyilatkozta, Turingot másképp mutatták be a filmben, mint amilyennek ő az olvasmányai alapján elképzelte. Míg a film Turing tudományos teljesítményeiről, a kód feltöréséről szól, a darab inkább az emberről. Egyetért a szerzővel, hogy a darabja kicsit lázadás a hollywoodi verzió ellen?
HP: Az, hogy ilyen lett a film, talán azzal magyarázható, hogy amerikai alkotók készítették. A főszerepet alakító Benedict Cumberbatch, aki addigra már híressé vált a zseni szociopata Sherlock Holmes figurájával, egyébként távoli rokona Turingnak. Biztosan azt gondolták a filmesek, Turing is besuvasztható a sikeres pszichopata fachba, pedig nem. Turing jó példája a magasan funkcionáló autizmusnak, az Asperger-szindrómának, amit csak jóval később írtak le és vizsgáltak meg alaposabban. Szülei már a kezdetektől tudták, hogy nagyon más és máshogy is gondolkodik. Bár nem volt egyszerű gyerekkora, hiszen édesapja indiai szolgálata miatt az akkori szokásoknak megfelelően angliai családoknál nevelődött, és a szüleivel szinte csak levelekben tartotta a kapcsolatot. Szerencsére a környezete nem fojtotta el azt, amiben jó volt, és hamar kiderült, hogy korszakalkotó matematikai zseni. Turing annak tudott élni, ami érdekelte, és ha nem lett volna a II. világháborút követő hidegháború, valószínűleg azonnal publikussá vált volna, hogy ő volt az, aki a németek Enigmáját megfejtette, és ezzel megmentette több millió ember életét. Miközben ott volt a homoszexualitása is, amit ő – a kora engedte keretek között – nyíltan vállalt. Az autisták számára ugyanis a hazugság egészen egyszerűen nem illik bele a világról alkotott képükbe. A korabeli egyetemi tudós körökben egyébként sem volt ritka a homoszexualitás, sokan tökéletesen tudtak létezni és dolgozni még a szigorú törvények ellenére is. Benoit darabjának szépsége éppen abban van, hogy nem a homoszexualitásról, hanem a konkrét emberről beszél. Arról, hogy Turing azért tudta megmenteni a világot az Enigma megfejtésével, mert a tiszta igazságkeresésre építette életét, miközben autistaként nem tudott belefolyni a játszmázásokba. Milyen sorszerű, hogy a lényének ez a legerősebb vonása okozta egyben a vesztét is.
Simon Kornél, Száraz Dénes. Forrás: 6SZÍN Teátrum
R: Hogyan választotta ki a két főszereplőt, a Cumberbatch filmjeit szinkronizáló Simon Kornélt és Száraz Dénest?
HP: Saját felhasználásra fordítottam a darabot, és közben kis magántársulatunkkal, a Hatan Társulattal már egy másik előadást is bemutattunk. Alexis Michalis Történetőrzője hasonlóan nagy siker Párizsban, ám létrehozásával megmártóztunk a független színházcsinálás bugyraiban és rájöttünk, hogy nem fogjuk tudni rögtön utána egyedül bevállalni a Kódfejtőt. Miután a Történetőrzőt a 6SZÍN-ben játszottuk, jó barátságba kerültem a színház vezetőivel. Sokra tartom, amit függetlenekért tesznek, ezért megmutattam Földvári Péternek és Kerekes-Katz Petrának a darabot. Azonnal visszaírtak, hogy nagyon tetszik nekik, csináljuk meg, van is rá két színészük, Simon Kornél és Száraz Dénes. Nagyon jó ötletnek tartottam, mert mindkettőjüket régóta ismertem, és bár szerettem volna, de sohasem dolgoztam velük azelőtt. A férjem, Nyári Zoltán annak idején tanította Kornélt a Nemzeti Stúdióban, Dénessel pedig évfolyamtársak voltunk a Színművészetin. Ritkán adatik meg, hogy egy rendező ennyire ideális körülmények között, két ilyen fantasztikus művésszel tudjon együtt dolgozni.
R: Működik köztük a kémia?
HP: Így is lehet fogalmazni. Ezt ugye általában akkor mondjuk, ha egy férfi és egy női színész között létrejön valami különleges energia a szerelmi jelentekben. Amikor a mi előadásunkban odaértünk, hogy az intimitást ábrázoljuk, volt bennem némi feszültség, hogy hogyan vezessem fel nekik. De ők rögtön rávágták: oké, persze, semmi gáz, erről szól a darab. Ez is egy színészi feladat, tökéletesen megoldották, nem pakoltak rá többet, mint ami.
R: Turing napjainkig tartó hatást gyakorolt a tudományra, története ugyanakkor a másság elfogadásában is segíthetne. El tudja képzelni, hogy középiskolásoknak játsszák?
HP: Franciaországban Benoit Solès első élő szerzőként bekerült a kötelező irodalmi alkotásokat közreadó könyvsorozatba. A franciák gyakran megvásárolják és elolvassák az előadások után a színdarabokat. A gimnáziumokban kötelező olvasmánnyá tették ezt a darabot, míg Magyarországon szigorú korhatáros karikával kellett ellátnunk. Benoit mesélte, hogy az első előadások egyikén kikukucskált a színpadról kezdés előtt, és látta, hogy egy apuka a 7-8 éves gyerekeivel ül a nézőtéren. Megkérte az egyik ültetőt, figyelmeztesse, hogy nem gyerekeknek való darab. Az apa azt felelte, pontosan tudja miről szól, utánaolvasott, és úgy gondolja, épp elég idősek a gyerekei ahhoz, hogy elkezdjen erről beszélgetni velük. Az én 12 éves lányom is többször látta már, és tökéletesen érti az üzenetét. Ettől még nem változik meg, nem rohan nemváltó műtétet végeztetni magán, hanem beleilleszti a világába. Ilyennek kellene lennie egy világra nyitott, szabad gondolkodásnak.
R: Mennyire mobilis a produkció, szóba kerülhet vidéki vendégjáték?
HP: A díszletet egy alapfelszereltségű színházteremben bárhol fel tudjuk építeni, az előadás kétszereplős, vagyis könnyen utaztatható. Bár szerintem ma a 6SZÍN azon kevés színházak egyike a magyar színházi életben, amelynek a vezetése fel tudott és mert vállalni egy ilyen témát. Benoit Solès megnézte a bemutató utáni harmadik előadásunkat és már akkor azt mondta, hogy ez a produkció a legjobb mindazok közül, amiket szerte a világban látott, és Simon Kornél talán még nála is jobb Turing szerepében. Ami igaz is, hiszen Kornéllal alaposan tanulmányoztuk az autizmust, nagyon pontosan, hitelesen játssza a figurát. Idén nyáron aztán, amikor az Avignoni Fesztiválról tudósítottam, elmentem újra megnézni Benoit előadását. A végén, amikor állva ünnepelte őt a hatszáz fős nézőtér, Benoit leállította a tapsot, és elmondta, hogy itt van ma az, aki ezt a darabot lefordította és színpadra állította Budapesten. Úgy fogalmazott, ennek a színházi csapatnak a bátorsága a mai Magyarországon felér azzal a bátorsággal, amivel Turing vállalta magát. Számomra ez volt a legnagyobb dicséret, amit kaphattam. Egyfajta visszajelzésként jött arra, hogy talán mégis érdemes a nehézségek ellenére is színházat csinálni, és merni kiállni olyan témák mellett, amelyek egyébként fóliázásra vannak ítélve országunkban.