Ahhoz, hogy Klaus Mann Mefisztója fel-felbukkanó színdarab legyen a magyar színházi életben, elsőül nyilván Szabó István Oscar-díjas filmje kellett. Másodsorban pedig a kor. 1990-ben Halasi Imre vitte először színpadra a művet Zalaegerszegen, Gazsó Györggyel a főszerepben. Azóta is közönség elé jutott párszor a regény adaptációja, ha művész és hatalom kapcsolatáról akartak beszélni vagy hallgatni vagy gondolkodni vagy gondolkodtatni színházi alkotók.
A legfrissebb, komáromi Mefisztó-bemutató létrehozói között minimum négy korábbi vagy jelenlegi színházigazgató található. (Név szerint Gál Tamás, Béres Attila, Fabó Tibor és Gáspárik Attila.) Feltételezhetjük tehát, hogy az előadásba közvetlenül vagy közvetve beépültek a tapasztalataik részint saját hatalmukról, részint a viszonyukról ahhoz a hatalomhoz, amely fölöttük áll vagy övezi őket. A címszerepet Gál Tamás játssza, aki 2020-ban lett a komáromi színház vezetője, művészileg igényes programmal és ambícióval. Jellemző módon az idei szezon a Tükrök évada néven fut: a műsorterv összeállításánál azt célozták, hogy tükröt tartsanak a társadalomnak, vagy éppen önvizsgálatra, önreflexióra ösztönözzenek. Komolyan is gondolták, ezt igazolja a nagyszínpadi bemutatók sora: a Koldusopera, a Mefisztó és az Úri muri.
A Béres Attila rendezte Mefisztó érdekes vonása, hogy rafinált, sőt talán zavarba ejtő módon igyekszik kicsit összemosni szerepet és valóságot, történelmi példázatot és jelenidejűséget. A külalakot tekintve ezt ugyan nem forszírozza az előadás, de mégis, amikor a játék kezdetén Gál Tamás a nézőtéri bejárat felől érkezik és szinte személyre szólóan üdvözöl nézőket, akkor ezt bizonyára úgy veszik a színházlátogatók, hogy a házigazda fogadja őket udvariasan. Sőt amikor a náci Németország miniszterelnökét alakító, fehér egyenruhás Mokos Attila jelenik meg a zsöllyében, s Gál Tamás megmutatja neki a színháztermet és a színpadot, akkor a rangos vendég elégedetten konstatálja az új lámpákat, amelyekről a közönség alighanem tudja, hogy valóban újak; nemrég cserélték ki a reflektorokat a Jókai Színházban.
Jelenet az előadásból
Voltaképp a beazonosítást, a megfeleltetést segítheti az is, hogy Gál Tamás színészi személyisége, joviális alkata, habitusa könnyen követhetővé és már-már elfogadhatóvá teszi Hendrik Höfgen alakját. Nem a figura becsvágya vagy a férfiassága megnyerő, hódító, hanem a hétköznapisága, a közülünk valósága, amire a politikusok is szívesen játszanak rá. Az enyhén népies ízű beszédmódja, a természetes modora hozza közel. Az intonációjából nyíltság és valami esdeklő meggyőzőerő érződik. A két karja libegve lóg az oldala mellett, tenyere keresve simogatja a zakót. Szavakra töredezi a mondatokat, míg alapjában véve monológként adja elő Höfgen felemelkedését és bukását, kéttucat szereplő közreműködésével. Höfgenünk emlékei nyomán megelevenedik a főhős bő egy évtizedes útja az operetteket játszó Hamburgi Művész Színháztól a Porosz Nemzeti Színházig (a regényben: Porosz Állami Színház), amelynek intendánsává, politikai kinevezettjévé teszik meg.
Gál Tamás Hendrik Höfgenének romlásba vivő pályafutása karriervágyból indul, de inkább hat belesodródás, ösztönös ráhagyás, spontán alkalmazkodás és némi gyávaság eredményének, mint tudatos stratégiának, előre megfontolt koncepciónak vagy intellektuális kihívásnak. De mint szövegében összegezi: „Mindig csak olyan szenvedélyeknek adtam át magam, amik előre mozdították a pályafutásomat.” (Sem a nők, sem az irántuk táplált szenvedélyek nem látszanak különösebben erőteljesnek az előadásban.)
A színpadképben Horesnyi Balázs díszlettervező két, nem is feltétlenül összepasszoló, szimbolikus elemet használ. Mindkettő erős, módfelett direkt vizuális gesztus. Egyrészt vízszintes helyzetben felfüggesztett, kirakati babákra emlékeztető ruhátlan emberbábok szegélyezik a színpadot. Másrészt középen két hatalmas láb ereszkedik alá. Nadrágos, cipős férfi lába. (Ha csizma lenne rajta, talán pontosabb ábrázolás lenne, de túlságosan behozná a képbe a Sztálin-szobrot. Ha meg mezítláb lenne, még Zeusznak nézhetnénk). Hendrik Höfgenünk nem meglepő módon többször a cipő alá kerül, majd annak rendje és módja szerint eltapostatik. A végén a láb kicsit még mozgolódik, inog, forog is – akárha újabb talp alá valót keresne.
A történet különböző etapjai élesen elválasztott képekben jelennek meg. Erős hanghatásként óriási dörrenés kíséri a váltásokat, mintha kapu záródna be nagy csattanással, vagy fegyver sülne el. Szinte snitteket látunk, esetleg egy álom váltakozó, hirtelen felvillanó és elsötétülő képeit. Ebben a vízióban számos, színházilag otthonos jelenet fér el: olvasópróbáktól premierbulikig, Faust-jelenettől Hamlet-próbáig.
Gál Tamás. Fotók: Dömötör Ede. A képek forrása: Jókai Színház, Komárom
A diktatúrában tanúsított művészi és emberi magatartások színes skáláját mutatja fel a társulat. Olasz István César von Muckja a bárhová tehető, semmire sem jó káder prototípusa: tehetségtelen színész-drámaíróként ismerjük meg a Porosz Nemzeti Színház direktori posztján, majd átbukik a Nemzeti Múzeum vezetőjévé. Fabó Tibor Kroge színigazgatójának nincs kétsége: a közönségnek azt kell adni, amire igénye van (vagyis brettlit), s szerinte a színház egyetlen túlélési esélye a politikamentes tapintat. Vannak aztán nettó megélhetési nácik és csendesen alkalmazkodók, nehezen megalkuvók és becsülettel távozók. „Nehogy azt hidd, hogy kibújhatsz a felelősség alól. Ki fogják kényszeríteni, hogy állást foglalj” – figyelmezteti a kezdetben még lavírozó főhőst Matusek Attila Ottója, az elkötelezett kommunista kisszínész. Höfgen úgy védi, bújtatja és menti ezt a kollégáját, mint aki így próbál igazolást biztosítani magának politikai fordulat esetére.
Szinte kínos, de a legrokonszenvesebbnek még Szebellai Dániel tisztességes indíttatású nemzeti szocialistája hat, aki eleinte ugyan üldözött színésznek érzi magát a pártállása miatt, ám Hitler hatalomra jutása után hamarosan azt kérdi egyenesen, nyilvánosan, hogy „Mi lett jobb Németországban, amióta övé a hatalom? A gazdagok még gazdagabbak és még aljasabbak. Most hazafias szólamok mellett kötik az üzleteiket, ez az egyetlen különbség.” Ugyanekkor Hendrik Höfgen meredeken halad a csúcsra sötét öltönyben vagy denevérszárnyú Mefisztó-jelmezben, s ezenközben elhangzik szájából jószerével az összes mentegetőző frázis, ami csak eszébe juthat a hasonló utat bejáróknak, a „kívülről csak pofázni lehet”-től a „legyen, aki átviszi az értékeket jobb időkre”-n át a „ha én nem leszek, csak rosszabb jön utánam”-ig.
A Béres Attila rendezte majd’ háromórás, nem egyenletes lendületű, helyenként le-leülő produkció leghatásosabb jelenete az, amikor Höfgenünket a miniszterelnök vernisszázsra hívja. A kiállításon maga a cipős láb képviseli a művészetet, kordonok kerítik el a közönségtől. Két kisgyerek karlendítve elénekli a Deutschland, Deutschland über allest, s a fellépésük után büszke mosollyal távoznak a színről, ami a nézőt pirulásra késztetheti. Ezután a színésznek kell megnyitóbeszédet mondania. Lehetőleg úgy, hogy mellette álló patrónusa, Göring tábornagy ne biztosítsa ki revolverét a kultúra szó hallatán. Höfgenünk jól szerepel: ismeri a célközönség számára kijelölt, ideillő retorikai fordulatokat, és felmondja. A német művészet vagy nemzeti lesz, vagy nem lesz. (Mi is ismerhetjük egyébként a retorikát, ha máshonnan nem, Victor Klemperer LTI – A Harmadik Birodalom nyelve című, fájón tanulságos könyvéből.)
„Ha egy színész politikai jelszavakkal veszi magát körül, elveszíti a belső szabadságát. Legyenek azok bármilyen jelszavak! A színház lényege más. Több ennél. Túlmutat a történelem kulisszáin, túllép időn és politikán” – mondja Hendrik Höfgen, még az elején. Talán hitte is egy ideig. Pedig máig hihető.
Az előadás adatlapja a Jókai Színház honlapján itt található.