Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HAGYOMÁNY MEGTISZTÍTÁSA

Bartók: Zongoraművek 4. / Bartók Új Sorozat 27. – Hungaroton Classic
2008. okt. 26.
Somfai László, a kor legnagyobb Bartók-szakértője hangzó kritikai kiadásnak nevezte Kocsis Zoltánnak a holland Philips cégnél rögzített, Bartók összes szólózongorára írt művét tartalmazó felvételeit. A Bartók Új Sorozat legutóbbi kiadványa most ebből közöl válogatást. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Mint Somfai megállapítja, Kocsis Zoltán leginkább azzal végzett úttörő munkát, hogy – talán elsőként a Bartók-zongoristák között – komolyan vette Bartók zongoraműveinek szerzői lemezfelvételeit. Röviden: a különféle kottakiadások, kéziratok mellett szerzői szövegnek tekintette Bartók saját zongorista interpretációját is. Ez a legkevésbé sem evidens lépés, hiszen köztudott, hogy pianista körökben többnyire idegenkedve fogadták ezeket a régi felvételeket; sokszor úgy vélték, Bartók voltaképpen félreérti vagy félreinterpretálja saját műveit, ezért előadása legfeljebb kuriózum lehet az utódok számára.

HCD 32527Ám ez feltehetően tévedés. Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy példát, a leglátványosabbak egyikét. Bartók Béla kétszer játszotta lemezre talán leghíresebb zongoradarabját, az Allegro barbarót. Somfai alapvető cikkéből tudjuk, hogy a zeneszerző mindkét felvételen jelentősen eltér a kottakiadásoktól, más tempókat vesz, kihagy ütemeket, és így tovább. Ezek egy része a véletlennek, esetleg Bartók aznapi hangulatának tulajdonítható, más részüknél azonban élhetünk a gyanúperrel, hogy esetleg érvényes szövegváltozatokról van szó, melyeket Bartók különféle okokból később nem tudott figyelembe venni a nyomtatott kiadásban. Világos tehát, hogy Kocsisnak ezekben a kérdésekben is döntenie kellett. A tempó tekintetében egyértelműen Bartóknak a megadott metronómszámnál jóval gyorsabb játékát tekintette érvényesnek. És fantasztikusan, teremtő módon veszi át Bartók rubato játékát, amely a giusto részeknél (noha a mű tempómegjelölése tempo giusto) termékenyen áll ellen a mechanikus, mereven gépies modornak; ezen a lemezen a legszigorúbb ostinato pillanatokban is mindig eleven, lélegző muzsikálást hallunk. Kocsis most végleg törölte ebből a Bartók egyes zongoraműveihez kapcsolódó szótárból a „barbár", „kalapáló" vagy „gépiesen dübörgő", „ütőhangszeres” jelzőket. Kiderült, amit eddig valóban nem tudtunk: az, hogy az Allegro barbaro kimondottan színes, változatos, olykor meglepően táncos jellegű darab. Alighanem több benne a gúny és az irónia, mint a tagolatlan indulat. De súlyos félreértés lenne, ha úgy értelmeznénk, hogy az Allegro barbaro kifinomult, az eddigieknél jóval plasztikusabb előadásával Kocsis mintegy megszelídítette Bartókot. Szó sincs erről, mindössze gazdagította, többértelművé tette, megtisztította a hagyomány slamposságától. Feltehető, hogy az új Bartók összkiadással ez Kocsis Zoltán legnagyobb ambíciója; hogy mennyire, azt hallhattuk október 10-én a Művészetek Palotájában, amikor a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára döbbenetesen friss, minden tradíciótól termékenyen mentes olvasatával lepte meg az elképedt hallgatóságot – mint hírlik, ez a mű lesz a lemezsorozat egyik következő darabja.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Kocsis játékára (és dirigálására!) talán a legjellemzőbb, hogy hagyja lélegezni a zenét, ám ezt persze csak úgy lehet elérni, hogy ő maga nagyon elevenen lélegezteti a muzsikát. A művészet egyik paradoxona ez, hiszen azt mondhatjuk, hogy itt csakis a mesterséges lélegeztetés révén keletkezhet természetes légvétel. Kocsis zongorázása soha nem merev, hanem nekilendülések és visszahorgadások sorozata – játék, valóban. Az olyan táncsorozatok, mint például a Román népi táncok esetében ez persze egyértelműen kínálkozó hozzáállás. De még a népszerű Szvit (op. 14) előadásában is érezzük a táncosságot, és felmerül a kérdés, nem lehetséges-e, hogy Bartóknak ekkor Bach billentyűs hangszerre írt angol illetve francia szvitjei lebeghettek a szeme előtt, hiszen köztudott, hogy a nagy barokk mester művei táncsorozatok voltaképpen. A bartóki Szvit első tételében egyértelműen lejt a tánc, és még a meglehetősen absztraktnak tűnő, száguldó Scherzo tétel sem áll távol ettől a hangvételtől. (A CD külön érdekessége, hogy közli az eredeti, egyébként lassú tempójú második tételt is, amelyet később elvetett Bartók.)

A jól ismert darabok mellett vannak aztán persze szenzációk, alig játszott művek is a lemezen. Mindenekelőtt az 1918-ban komponált Etűdök (op. 18), ez a hajmeresztő technikai követelményeket támasztó, roppant modern, a kései Lisztet mintegy Debussyvel és Schoenberggel elegyítő három zongoradarab. Az első félelmetes zakatolása (amolyan „szuper allegro barbaro”, írja róla Somfai) a Csodálatos mandarin bevezető dübörgését idézi, a második valamiféle „szándékosan” életlenre fényképezett, kissé eltorzított Debussy zsáner-kép, a harmadik pedig már egyenesen Ligeti mintegy hatvan évvel később keletkezett, poliritmikus etűdjeinek előfutára. Kár, hogy előadási nehézségeik miatt koncerten alig hallani ezeket a furcsa remekeket.

Aki pedig már ismert élményeire vágyik, hallgassa meg a Tizenöt magyar parasztdal című sorozatot. Csodálatos költészet ez, a valódi, az érzületi, nem üresen szájaló magyarság egyik legmegkapóbb monumentuma.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek