Az az újságírás, ha olyasmit írunk meg, amit más el akar hallgatni. Minden egyéb csak hirdetés. Nem is tudom hányszor hallottam ezt a kis gyöngyszemet újságíróiskolában, szerkesztőségben, folyosói beszélgetésekben. Persze a meghatározás jobbára az oknyomozásra áll, az újságírás talán legkeményebb műfajára, amely csak elhallgatásokkal dolgozik néha hosszú hónapokon, éveken át és azokból bányássza elő a cseppet sem szívderítő tényeket. Aki látta Az elnök embereit és a Spotlight – Egy nyomozás részleteit, az szinte már mindent tud erről. De ugyanilyen érdekes, ha nem csupán a folyamat vagy a szerkesztőség felől vizsgálják a kérdést, hanem a magányos elkövető, az igazság végül mindig egyedül maradó bajnoka felől.
Ha úgy vesszük, Dee Rees Az utolsó akarat című új mozija Michael Cuesta Jobb, ha hallgatsz című művének párja. Abban a Jeremy Renner alakította Gary Webbet, akinek a CIA, fegyverek és kokain Bermuda-háromszöge ugyan adott egy Pulitzer-díjat érő sztorit, ám ráment az élete, a családja, a hite. (Végül öngyilkos lesz.) Elena McMahon, mit ad Isten, szintén a CIA, fegyverek és kokain háromszögében mozog, csak az idősík más: Gary Webb a Clinton-éra szennyesét teregeti, míg Elena a Reagan-adminisztráció idején megesett hajmeresztő dolgoknak jár utána. Ami már önmagában cáfolja a régen minden jobb volt kezdetű közhelyet. Még a helyszín is ugyanaz: Nicaragua, vagy tágabban Közép-Amerika körül kavarognak az események, mintha csak ez lenne az USA bűzös hátsóudvara.
Persze, akadnak különbségek. Elena McMahon családja már Az utolsó akarat elején a teljes szétesettség állapotában van, és ez nem is nagyon lehet másként, hiszen ő maga épp Salvadorból tudósít az ottani mészárlásokról. Elvált, bentlakásos iskolában a lánya, akivel időnként telefonon beszélnek, anyja ekkor hal meg – szóval nem nagyon marad más neki „családtagként”, csak a nagy sztoriba bugyolált igazság. Hiszen Elena életét az a kínzó éhség hajtja – derül ki az első képsorok narrációjából –, hogy választ kapjon a kérdéseire, hogy egy pillanatra bepillanthasson a kulisszák mögé. Mert szeretné látni végre a bábmestert, az első mozgatót, minden erkölcstelenségek és bűnök eredőjét. Ekkor már sejti a rutinosabb néző, hogy jobb lenne, ha Elena kívánsága sosem teljesülne, bár akkor épp ő, a néző maradna hoppon: nézhetné az üres vásznat.
![]() Jelenet a filmből |
A csavar ott kerül be a filmbe, hogy amikor Elenát leveszik a közép-amerikai ügyről és Reagan újraválasztási kampányáról kell unalmasabbnál unalmasabb tudósításokat írnia, hirtelen rámosolyog a szerencse (?). Felbukkan cinikus, nagyvilági apja, aki szintén elvált a feleségétől, és két viszki között elújságolja, hogy óriási üzletet fog nyélbe ütni pár napon belül. Csakhogy az egészségi állapota kifog rajta, s mivel nagyon sok pénz és apja élete forog kockán, Elena ugrik be helyette. Szép lassan derül ki, hogy épp abba a sztoriba csöppen, amit annyira meg szeretett volna írni. Nem is mondom: CIA, fegyverek, kokain.
Az ehhez hasonló filmek milyensége többnyire két dolgon múlik: a karakteres főszereplőn, illetve azon, hogy a szövevényes történetet mennyire képes érthetően tálalni az egyszeri, általában külpolitikában járatlan nézőjének. Az elsőt hamar kipipáljuk. Sőt. Ahogy Jeremy Renner volt a titkos motorja a Jobb, ha hallgatsz című mozinak, úgy a meggyötört, hétköznapi nőnek sminkelt Anne Hathaway lesz Az utolsó akaratnak. Mindketten kellő hitelességgel adják át az őket mozgató megszállottságot. Azt, hogy számukra az igazság válik kemény droggá, s ha nem kapják meg az adagjukat, egyre hajmeresztőbb és meggondolatlanabb lépésre szánják el magukat. Olyan eseménysorozatot indítanak el, amely talán hírnévhez, dicsőséghez és hősiességhez vezet (tán egy pillanatra a világ is jobbá válik, bár e tekintetben vannak kétségeim), ám távol esik a boldogságtól. A révbe érés nyugalmától. Néha még a puszta élettől is. Ahogy Gary, úgy Elena sem képes leállni, bár egyre inkább sűrűsödnek körülötte a veszélyes, rosszarcú figurák, s egyre több golyó fütyül el a füle mellett.
A másikban viszont már nem olyan jó a film. A Joan Didion regényéből (The Last Thing He Wanted) készült adaptáció az „igaz történet alapján” elve szerint dolgozza fel az eseményeket, bár kétségkívül fikció (ellentétben Gary Webb történetével). Megpróbálja lassan adagolni a szövevényes történet fordulatait, és a lehető legtovább titokban tartani a lényeget: melyik rosszarcú kinek dolgozik, így azt is, hogy ki lehet a Jó és ki a Rossz. Ez egy ideig termékenynek is bizonyul, hiszen nem tudjuk, hogy az ide-oda sodródó Elena mikor van jó kezek között, és mikor fenyegeti halálos veszély. Ez remek feszültséget teremt. Ám a körülményes előadásmód, a néha nem túl érdekes mellékszereplők, a gyakran ritmusát vesztő történet, a túl kevés információ sokszor az érdektelenségbe taszítja Elena kálváriáját. S bár a végkifejlet a krimik logikája szerint épül fel, a nagy leleplezés messze nem szól akkorát, mint amekkorát a titokzatos előadásmód sejtetett. A „gyilkos”, a bábmester személyén kívül nem nagyon éri meglepetés a nézőt.
S bár Elenával együtt végül választ kapunk minden (általa is felvetett) kérdésre, a megváltó katarzis elmarad. Legfeljebb biccentünk egyet, hogy ja, a világ már csak ilyen. CIA, fegyverek és kokain összetételéből ritkán születnek Nobel-békedíjat érő dolgok. És arra sincs sok esély, hogy az igazság bármit is változtatna mindezen.