Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELFOGÓDOTTSÁG NÉLKÜL

Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
2018. máj. 6.
Kitűnő és ambiciózus karmesterével, Hámori Mátéval az Óbudai Danubia Zenekar a klasszikus zeneirodalom egyik legnagyobb fájába, Beethoven Missa Solemnisébe is belevágta a fejszéjét. Az eredmény pedig mindenképpen figyelemreméltó. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
A mű a zenekar „Modern Idők” fantáziacímű koncertsorozatának negyedik, „A szabadság mítosza” fantáziacímű koncertjén szólalt meg a Zenakadémián, április 26-án. (Miután a misének Beethoven már adott egy egyedi címet, mindebből jól látszik, hogy a címek hierarchiája elvileg tetszőlegesen bővíthető; érdeklődéssel tekintek a további fejlődés elébe.) A hangversenyen a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba), illetve énekszólistaként Kolonits Klára (szoprán), Kálnay Zsófia (mezzoszoprán), Megyesi Zoltán (tenor) és Bakonyi Marcell (basszus) működött közre.
 
Hámori Máté
Hámori Máté

A Zeneakadémia nagyterme nem kifejezetten ideális a darab előadóinak, hangtömegének és egész monumentalitásának befogadására. Ám még a mai közönség nagy része is a Müpa előtti korban szocializálódott, és így evidencia számára, hogy a Zeneakadémiára, így vagy úgy, minden befér. Így viszont sok mindent egy csöppet túl közelről hallunk, kisebb gyarlóságok derülnek ki, amelyeknek tulajdonképpen fel kellene olvadniuk az összeérlelődő teljes hangzásban – csak éppen ez az összeérés nem valósul meg tökéletesen, kellően tágas tér hiányában.

 
A Kyrie tétel azt mutatta, hogy a fegyelmezett és meggyőző összjáték ellenére a nagyméretű zenekar nem mindig érte el a perfekciónak az utóbbi időben tőle megszokott igen magas fokát: akkordok nem szólaltak meg egészen egyszerre, fúvósok hangjai nem kezdődtek puhán és erőlködés nélkül, ilyesmi. Ugyanakkor a Nemzeti Énekkar kiváló formát mutatott: technikai problémákat nem ismert, s egész gazdag dinamikai és színskálája torzításmentesen szólalt meg.
 
Hámori Máté minden elfogódottság nélkül, a legjobb értelemben vett rutinnal vezényelte és hatékonyan kontrollálta az előadást¸ s megvoltak az eszközei a legfelfokozottabb érzelmek és a legintimebb, leggyengédebb pillanatok tolmácsolásához egyaránt. A Gloria eksztatikus kezdése mindjárt meggyőzően bizonyította az elsőként említett végletet; majd a könyörgés végletes magányosságát követően a „Quoniam” kezdető zárószakasztól feltartóztathatatlanul dübörgő fokozással érte el az „Amen” tetőpontját.
 
Nem állíthatnám, hogy egy-egy pillanatra nem éreztem kissé kiabálósnak mondjuk a férfikart, vagy nem éreztem a zenekar csinnbummjait némileg harsánynak. De – azon túl, hogy minderről azért igazán csak egy adekvát térben lehetne végleges véleményt mondani – a harsányságot utólag minden esetben igazolta az, ahová vezetett; ráadásul valamiféle nyerseség egyáltalán nem idegen Beethoven egyéniségétől, különösen olyan, transzcendenciába hajló kései művei esetén, mint mondjuk a 9. szimfónia, a Hammerklavier szonáta vagy a Nagy Fúga. Úgy is felfoghatjuk tehát, hogy Hámori Máté nem misztifikálta a darabot, hanem olyannak mutatta meg, amilyen.
 
Kálnay Zsófia
Kálnay Zsófia

És persze volt részünk sok minden másban, finom és megrendítő élményekben is. A Credóban elkényeztettek bennünket a szólisták is: Kálnay Zsófia remek Gloria-beli szólója után most Kolonits és Megyesi szárnyaló éneklése volt szívhezszóló az „Et incarnatus est” szakaszban. De Hámori és a kórus is kitett magáért a „sepultus est” és az „Et resurrexit” világrengető kontrasztjának megformálásával. Mindezek nyomán megkockáztatom azt a megfogalmazást, hogy Hámoriék – a lehető legpozitívabb értelemben – egy népszerű Missa Solemnist mutattak meg, amely a hallgatótól nem kitartó munkát és odaadó figyelmet követel, hanem amely magával ragadja és megbűvöli. Nem is tudom, mikor hallottam – ha egyáltalán – úgy ezt a művet, hogy repült velem az idő az előadás folyamán.

 
S az emlékezetes pillanatoknak a Gloriával még nem szakadt vége: hátra volt még a Sanctus a maga különös és egzaltált „Hosanná”-jával, majd a darab csodája, a Benedictus a végtelen nyugalmú hangszeres bevezetővel és a nagyszerű hegedűszólóval, s Kolonits Klára megrázóan szép égre törő skáláival.
 
A kontrasztokban és zenei eseményekben rendkívül gazdag Agnus Dei is arról tanúskodott, hogy Hámori nem a darab idegenségeire, hanem a természetes retorikájára koncentrált, s mutatott meg egyaránt meggyőzően mindent a személyes fohásztól – Kálnay és Megyesi csodálatosan hajlékony előadásában – a beteljesedett hit ujjongásáig.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek